A XIX. század eszméi

Nyári ízek télire? Megőrizni valamit a későbbiekre? A XVIII–XIX. század fordulóján született a forradalmi eljárás az élelmiszerek konzerválására, megtartására. A kifejezés nem csak az élelmiszeriparban terjedt el. A XIX. század elején a konzervativizmus a politikai gondolkodásban más „izmusokkal” együtt vert gyökeret.
A francia forradalom és Napóleon háborúi mély nyomokat hagytak a közgondolkodásban. Új eszmék, nézetek jelentek meg, melyek az egész XIX. századi európai politikát meghatározták. Napóleon korát a bécsi kongresszus zárta le, megteremtve a Szent Szövetség rendszerét Európában, s ezzel helyet adva a konzervatív berendezkedésnek. A konzervativizmus a francia forradalom ellenhatásaként jött létre, tagadta a nagy áldozatokkal járó gyors változások szükségességét. Az irányzat azonban nem volt egységes. Az európai uralkodók egy része a hatalom gyakorlásának változatlan fenntartását képviselte. Ennek jegyében a bécsi kongresszuson a határok rögzítése mellett azt is megfogalmazták, ha Európában újabb forradalmakra kerülne sor, közösen lépnek föl ellenük. Mások a hagyományos értékeket megtartó, reformokkal irányított fejlődés hívei voltak. Ez leginkább Angliára volt jellemző.
A liberalizmus vagy szabadelvűség képviselői a forradalom jelszavait, illetve az emberi szabadságjogokat tartották alapvető értékeknek és a parlamentarizmust tekintették ideálisnak. Ez sem új, tartalmát már a XVII–XVIII. századi Angliában megfogalmazta Locke (ejtsd: lok), Mill (ejtsd: mil) és Adam Smith (ejtsd: edem szmisz). Ők a szabad verseny elvét az állam és társadalom viszonyára is kiterjesztették. Eszerint az állam csak a szabályok betartását felügyeli. Itt alakultak ki az első modern politikai pártok is. A toryk, (ejtsd: torik) azaz a konzervatívok, illetve a whigek, (ejtsd: vigek) azaz a liberálisok váltogatták egymást a kormányokban. Így jött létre az angolszász országok máig meglévő politikai váltógazdasága.
Franciaországban a forradalom megteremtette az egységes nemzetállamot, beolvasztva a nemzetiségeket, kialakítva a közös nyelvet. A nemzettudat, azaz a nacionalizmus Európa más népeinél is megjelent, de többnyire a franciákkal vívott háborúk eredményeként. Fontossá vált a közös nyelv, kultúra, történelem. A német, olasz és más nemzeti mozgalmak támadták a Szent Szövetséget, amely az 1815-ös határok kialakításánál nem vette figyelembe az etnikai összetartozást. A nacionalizmus szorosan kapcsolódott más irányzatokhoz. A liberálisok többnyire nemzeti érzelműek is voltak, a fordítottja viszont már nem volt annyira jellemző, vagyis a nacionalizmus nem feltétlenül kapcsolódott össze a liberális nézetekkel. A társadalmi feszültségek és az egyre terjedő eszmék hatására az esetek többségében a széttagolt, elnyomott népek a politikai egységet, a nemzeti függetlenséget tűzték ki célul.
A kibontakozó ipari forradalom következtében kialakult a munkásság. A rájuk kényszerített embertelen életkörülmények és a kiszolgáltatottság ösztönös reakcióként a géprombolást váltotta ki belőlük. A kormányok határozottan és erőszakosan léptek fel ellenük. De hiába tiltották a szervezkedést, a munkások ellenállása folytatódott. A békésebb módszerek némi eredményhez vezettek. A szakszervezetek és a jogokért aláírásokat gyűjtő chartista mozgalom hatására megszülettek az első gyári törvények Angliában. A parlament reformokkal tompította az ellentéteket.
A nagyvárosokban, bár szigorúan elkülönülve, egymás mellett létezett a kirívó nyomor és a jólét. A szembeötlő ellentétek sokakat megindítottak. Egyének, polgári társaságok, egyházak képviselői jótékonykodtak, de ez csak tüneti kezelés volt. Mások elméleteket dolgoztak ki a tökéletes társadalom kialakítására. Ezek minden jó szándék ellenére csak utópiák, azaz a valóságban kivihetetlenek voltak. Ennek ellenére akadtak elszánt jobbítani vágyók. Ilyen volt Robert Owen (ejtsd: robe(r)t óen) angol gyáros, aki elméletét a gyakorlatban is meg akarta valósítani. Olyan szövetkezeti rendszert próbált kialakítani, amelyben mindenki birtokos és munkás. Kísérletére teljes vagyonát rááldozta.
A legnagyobb hatású irányzat a tudományos szocializmus lett, Karl Marx munkássága nyomán. A Rajna-vidékről származó Marx történelmet és filozófiát tanult. Ismerte és beépítette rendszerébe korszakának jelentős elméleteit, Adam Smith (ejtsd: edem szmisz) munkaérték-fogalmát éppúgy, mint Hegel (ejtsd: hégel) dialektikáját vagy az utópisták elképzeléseit. Szerinte az emberiség története osztályharcok története, s a világ az osztály nélküli társadalom, a kommunizmus felé halad. Marx az 1840-es évek közepén ismerkedett meg Engelsszel. Vele dolgozta ki a Kommunista Szövetség politikai programját, mely 1848 februárjában Kommunista Kiáltvány címmel jelent meg Londonban. Pont akkor, amikor Európában útjára indult a forradalmi hullám, s kezdetét vette a „népek tavasza”. Az eszmerendszer, melyet tudományos szocializmusnak, illetve marxizmusnak nevezünk, mégsem ekkor, hanem a XIX. század végén és a XX. században fejtette ki hatását.