A Magyar Királyság és a Hódoltság berendezkedése

Oda Buda! Oda az ország? Nem, de Magyarország további sorsa visszavonhatatlanul megváltozott. A magyar királyi székhely törökök általi megszállása véglegessé tette az ország megosztottságát. Három új történet kezdődött, bár megmaradtak az összetartozást erősítő szálak.
1541 után az ország középső, a Duna két oldalán fekvő területeit Budáig I. Szulejmán csapatai szállták meg. Ez a mintegy 150 évre török uralom alá került terület a Hódoltság. A szultán, évi adó fejében, Szapolyai János özvegyének, Izabellának és csecsemő fiának, János Zsigmondnak adta a Tiszától keletre fekvő országrészt és Erdélyt. Habsburg Ferdinánd magyar királyként a Felvidéket, Nyugat-Magyarországot és a horvát-szlavón területeket tudta megtartani.
A keleti országrész ügyeit ténylegesen Fráter György váradi püspök, Izabella királyné gyóntatópapja intézte. Őt is, akárcsak a nemességet, megrázta az ország helyzete. A gyalui egyezményben már 1541-ben felajánlotta az egész országot Ferdinándnak, ha egyesíti azt. Ferdinánd erőtlen egyesítési kísérlete az ellenkező hatást érte el. Szulejmán büntető hadjáratot indított, melynek eredményeként a törökök elfoglalták a környező várakat és kiszélesítették a Hódoltság területét. Tíz év múltán az újabb egyesítési kísérlet is kudarcba fulladt, ráadásul kiváltotta a szulejmáni hadak újabb támadását is. 1552-ben a törökök célja az országrészek elszigetelése volt. Ez a hadjárat a magyar történelemben a várháborúk koraként vált közismertté.
Egri csillagok. Ki ne hallott volna a hősies és dicsőséges várvédésről a túlerővel szemben? Az előzmények vészjóslóak voltak. Ali budai pasa, Szulejmán magyarországi helytartója egymás után foglalta el a felvidéki várakat, míg Ahmed pasa, a török főerők hadvezére délről közeledett, bevette Temesvárt és Szolnokot. Megállíthatatlannak tűntek. Eger következett, a Felvidék kapuja. Dobó István és katonái hőstette példa lett: van remény a törökök ellen. A szultán ezután másfél évtizedig nem is próbálkozott újabb támadással.
Szulejmán 1566-os utolsó hadjárata egy korszakot zárt le. A Bécs ellen indított hadjárat végállomása Szigetvár lett, ahol a várvédők, Zrínyi Miklós és katonái az utolsó emberig harcoltak a túlerő ellen. Hősi haláluknak a dédunoka állított emléket Szigeti veszedelem című eposzában. Az agg Szulejmán szultán sem élhette meg a győzelmet, az ostrom ideje alatt betegségben meghalt. A hadjáratot az 1568-as drinápolyi béke zárta le, melyben rögzítették a két birodalom között kialakult erőegyensúlyt.
Az állandó harcok közepette vajon milyen volt az egyes országrészek berendezkedése? A Magyar Királyságban 1527-től Habsburg Ferdinánd és utódai rendezkedtek be, de székhelyüket Bécsben tartották. Hatalmukat meg kellett osztaniuk a rendekkel. Ennek a rendi dualizmusnak a legfontosabb intézménye az országgyűlés volt. Jogkörébe tartozott a királyválasztás, az adók megszavazása. A végrehajtó hatalmat sajátos kettősség jellemezte. Már Ferdinánd kialakította Pozsonyban a magyar hivatalokat, de ezek a Bécsben működő udvari tanácsok alá voltak rendelve. Ferdinánd 1556-ban, abban az évben, amikor császár lett, megszervezte az Udvari Haditanácsot. Hatásköre az egész birodalomra kiterjedt, magyar megfelelője nem volt.
De mi az, ami fenntartotta az együttműködést az udvar és a rendek között? A Habsburgok birodalmát Magyarország védte a törökök terjeszkedésével szemben, míg az ország bevételei nem voltak elegendőek a török elleni védelem fenntartásához. A hiányt részben a birodalomból érkező segélyek enyhítették. A végvári vitézek részben pénzben, részben természetben kapták a fizetésüket, de sokszor ez is akadozott. Innen a „se pénz, se posztó” szólásunk. A nagybirtokosok magánhadseregeket tartottak fenn, váraikat saját költségen tették alkalmassá a védekezésre.
És mi volt a helyzet a Hódoltságban? A törökök ezt az országrészt katonai alapon szervezték meg. Vilajetekre (ejtsd: vilajetek), kormányzóságokra osztották, élükön a pasákkal. Ők voltak a katonai parancsnokok és a török közigazgatás vezetői. A dívánnak, a tanácsadó testületnek tagja volt a defterdár, aki az adókért volt felelős, és a kádi, aki a Korán alapján ítélkezett. Minden meghódított föld a szultán tulajdona volt, amelyből szolgálati birtokot kaptak a tisztviselők és a lovas katonák, a szpáhik. Az értékesebb hászbirtokok megmaradtak közvetlenül a szultán kezelésében. A rájáktól, (ejtsd: ráják) vagyis a hitetlen alattvalóktól haradzsot, fejadót szedtek – innen a „harácsol” igénk. De igyekeztek fenntartani a magyar adórendszert is. Az állami adók mellett a földesúri adókat is behajtották, közmunkákat végeztettek. A nemesség jó része elmenekült, így a terheket a jobbágyok és a mezővárosok lakossága viselte. Egészen sajátos, hogy a lakosság a Magyar Királyság felé is adózott. A végvárak vitézei a Hódoltságba mélyen benyomulva hajtották be a várak fenntartására szánt királyi és földesúri adókat, illetve az egyházi tizedet. Ez volt a kettős adózás rendszere.
Bár az igazságszolgáltatásban a kádi alá tartozott, peres ügyeit a Hódoltság területén élő magyar lakosság maga intézte. A megyék parasztvármegyékké alakultak, saját választott elöljárókkal.
A magyar népesség számára a magyar államiság megtartó erő volt. A döntő többség következetesen elkülönült a hódítóktól. A hosszú együttélés mégsem múlt el nyomtalanul. Gondolj csak az építészeti emlékekre, a nyelvünkbe beépült török jövevényszavakra vagy az öltözködésre gyakorolt hatásra!