Arany János lírája

Képzelj el egy férfit! Még nincs negyvenéves. Nem bízik a tehetségében, bár Petőfi halála óta a legelismertebb költő Magyarországon. A tanulmányait nem fejezte be, inkább színésznek állt, pedig könnyen tanul. Nincs érettségije, mégis tanít, sőt néhány év múlva az Akadémia főtitkára lesz. Titkolja az érzelmeit, mégis verseket ír… Ő Arany János. Így képzelted el? És vajon milyen lesz negyedszázad múlva? Ilyen? Most mindkettőről, a fiatal és az idős költő lírájáról is hallani fogsz.
Arany lírai költészete a szabadságharc bukása után, Nagykőrösön bontakozott ki. E korszakának egyik fő kérdése, hogy lehet-e a költőtárs halála után vállalni a nemzeti költő szerepét. Arany alkatától kezdettől fogva távol állt, hogy mint Petőfi, vátesz, vagyis népvezér költő legyen.
A Letészem a lantot a kiábrándulás verse. A cím a költő elhallgatását jelenti. Paradox, vagyis önmagának látszólag ellentmondó, hogy Arany mindezt mégis versben írta meg. Hogy miért kell letenni a lantot? A reformkori ábrándoknak a szabadságharc bukásával vége lett. A nemzeti célokat megfogalmazó, küldetéses költő szerepe már nem folytatható. Az időszembesítő vers az eszményi múltat Petőfi alakjával együtt idézi fel: Ezekkel állítja szembe az értékét vesztett jelent. A vers hangneme kettős. Az eszményinek tekintett múltat ódai hangon magasztalja. A jelenről elégikusan szól. Ezt a műfajt elegico-ódának (elégiko-ódának) nevezzük. A versszakonként visszatérő refrén hangneme mindig elégikus: „Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!” Az utolsó versszakban a refrén módosul, véglegessé teszi a lemondást. „Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjusága!”
A korszak másik híres verse, a Kertben, egy több életképből megfogalmazódó életérzést általánosít. A vershelyzet konkrét, hétköznapi tevékenységből indul ki. A kertészkedést, a lírai én csendes tevékenységét hamar megzavarják a kellemetlen hanghatások. Az idillinek tűnő, tiszta, kék magasból tévelygő daruszót és a magányos gerle búgását elnyomja a szomszéd kertből átcsapó halotti ének. Ekkor a nézőpont megváltozik. Új életképeket látunk. Egy halott asszonyt, néhány inkább kíváncsi, mint együttérző látogatót. Látjuk a koporsót készítő férjet és a cselédlányt, aki megveri az árva csecsemőt. Mindezek éles ellentétben állnak a kert idilli képével. Az ötödik versszaktól a látványt filozófiai általánosítás követi: a beszélő a világról mond ítéletet. A kert képét egy zsúfolt táncterem látványa váltja fel. De ne gondolj nagy tivornyára! A táncterem a közömbös élet metaforája. A tánc pedig haláltánc lesz. A kertész a vers végén a halál jelképévé válik, aki a hernyóval azonosított, kártevő emberiségtől óvja a Földet. A vers üzenete keserű: az embert az együttérzés hiánya, az önzés irányítja. A jövő semmit nem fog változtatni ezen.
Arany a nagykőrösi évek után alig írt verset. Ebben a hivatali munka mellett szerepet játszott a lánya halála is. Amikor róla akart írni, így halkult el: „Nagyon fáj! nem megy!” Azután, mégis újra írni kezdett, újabb versében az életet tivornyának látta. De mit jelent a tivornya? Szó szerint féktelen mulatozást. A jelképes értelme pedig az eltékozolt élet. Vajon Arany maga is eltékozolta az életét? Ő mindenesetre így érezte.
Az Őszikék-korszak volt Arany utolsó költői fellobbanása. A képen a ciklus névadó virágát látod. A Margit-szigeten meg-megpihenő költő a Gyulai Páltól ajándékba kapott Kapcsos könyvbe írta a verseit titokban. Senkinek nem akarta megmutatni őket.
A ciklus legismertebb verse az Epilogus. Mit jelent szerinted a cím? Valóban utószót. Ezzel a verssel Arany a saját életéhez és életművéhez írt epilógust. A költői életút az út hagyományos toposzából rajzolódik ki. A kép már az első versszakban megjelenik. „Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam,    Gyalog bizon’... Legfölebb ha omnibuszon.” A vers témája pedig az elhibázottnak tartott élet.
A Mindvégig nemcsak Arany saját, Letészem a lantot című versével vitázik, amelyben így kesergett: „Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt”, hanem a váteszszereppel, Petőfi ars poeticájával (arsz poétika) is. Petőfi ezt írta 1847 elején: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.” Arany 1877-ben már nem tud és nem akar mást, csak saját fájdalámát és örömét eldalolni. „A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez    Ha jő a halál Bár a szerelem s bor Ereidben nem forr:    Ne tedd le azért; Hát nincs örömed, hát Nincs bánat, amit rád    Balsors keze mért?...” A zárlat tücsökhasonlata az első versszak lantmotívumára utal vissza: „Van hallgatód? nincsen? Te mondd, ahogy isten    Adta mondanod, Bár puszta kopáron – Mint tücsöké nyáron –    Vész is ki dalod.” A közönség hiánya, vallja most Arany, nem lehet oka a lant letételének.
Tudtad, hogy Aranynak volt egy gitárja? Még öregkorában is pengette. Na, nem volt egy Jimi Hendrix (dzsimi hendrix), de állítólag nem játszott rajta rosszul. A tamburás öregúr című versében magáról ír: „Az öreg úrnak van egy tamburája, S mikor az ihlet s unalom megszállja, Veszi a rozzant, kopogó eszközt S múlatja magát vele négy fala közt.” Hát, így tivornyázott Arany János.