Az erkölcsi gondolkodás alapjai I.

Az ember nem mindentudó, nincs is szüksége arra, hogy minden ismeret birtokába jusson. Azt megválaszthatjuk, mihez akarunk érteni, milyen életformát éljünk, de egy bizonyos tudás nélkül egyetlen ember sem boldogulhat. Ez annak a felismerése, hogy bizonyos dolgok kívánatosak a számunkra, mások pedig nem, vagyis az életben maradás és a boldog élet feltétele a helyes értékelés és döntés képessége.
A világban való eligazodás során egyaránt találkozunk tényekkel és értékekkel, a feladatunk pedig az, hogy ezek ismeretében optimális döntéseket hozzunk. A tényekkel a tudományok foglalkoznak, igyekeznek minél pontosabban megismerni, leírni a fennálló valóságot, az etika (erkölcstan) pedig az értékek világát térképezi fel és lát el bennünket szabályokkal, normákkal. Ezek mentén az értékek és a belőlük kibontakozó normák mentén hozzuk meg a felelős döntéseinket. Az értékek, mint pl. a becsületesség, szépség azonban sohasem önmagukban állnak, hanem olyan értékhordozókhoz kapcsolódnak, amelyek az emberi szükségletek (érdekek) és vágyak kielégítését biztosítják. Az ember a túlélés érdekében ugyanis eleget kell, hogy tegyen bizonyos szükségleteknek. Ezek lehetnek biológiai természetűek, ezeket nevezzük alapszükségleteknek, és lehetnek pszichikai, szociális jellegűek is. Az értékelés során olyan értékítéleteket alkotunk, ami révén vagy valamely érték meglétét, illetve hiányát állapítjuk meg, vagy egyes dolgokat értékkategóriákba sorolunk be, vagy bizonyos értékeket egymással vetünk össze. Tehát az ember lényegénél fogva olyan értékelő lény, aki az élet világából szerzett ismeretek, tapasztalatok és értékek révén alakítja ki gyakorlati tevékenységének általános elméleti alapjait. Ez a gyakorlati filozófia az etika, erre alapozza az ember a tudatos cselekvését.
Az ember éntudata a folyamatos önvizsgálat hatására öntudattá formálódik, vagyis felismeri, hogy egyedi, senki mással fel nem cserélhető lény. Mások, a Másik segítsége nélkül azonban önmagunkat sem fedezhetnénk fel, társadalmi szerepeink és viszonyaink révén találhatunk leginkább önmagunkra. Ha ugyanis a másikra úgy tekintek, mint önmagamra (ez az azonosulás), és önmagamra úgy tudok nézni, mint a másikra (ez a viszontazonosulás, beleérző képesség), akkor olyan kérdéseket tudok feltenni, hogy a másik válaszaiból önmagamat is jobban megismerhetem. A közösségi cserekapcsolatok, pl. kommunikáció, kereskedelem folytán tudatosul bennünk, hogy társas lények, Arisztotelész kifejezésével élve zoon politikonok vagyunk. Ezt bizonyítja az is, hogy csak valamely közösség tagjaként vagyunk képesek felnevelkedni, illetve igazságérzetünknek engedve tudatos szabályokat, normákat alkotni.
Az ember tehát olyan társas lény, aki a környezetével folyamatos kapcsolatban áll, kommunikációban létezik, amihez közös nyelvre van szüksége. Ez a nyelv a konkrét szituációtól függetleníthető információk cseréjére is alkalmas, ezáltal az ember képessé vált a másiktól tanulni is. Ennek előfeltétele a bizalom, vagyis az előzetes egyetértés, a kölcsönös megértés. Ez egyúttal minden párbeszéd alapja, vagyis nyitottnak kell lennünk egymás iránt, esélyt kell adnunk arra, hogy a másik igazsága érvényesülhessen.
Rendelkezünk azzal a képességgel is, hogy nem csak konkrét esetben, hanem általánosságban is meg tudjuk ítélni egy cselekedet helyes vagy helytelen voltát. Ezt a képességet, az erkölcsi érzéket az emberi tevékenység során fejlesztjük ki és tökéletesítjük. Társas lényként ezeket az erkölcsi szabályokat mint mintákat a neveltetés, a tanulás és gyakorlás során tesszük magunkévá. A közös megegyezés révén kialakított erkölcsi normák szabályozzák a magatartásunkat, ezek az értékítéletek támpontul szolgálnak a jó és rossz megkülönböztetéséhez. Amennyiben ezen elvárásoknak eleget teszünk, sőt mintaként szolgálunk mások számára, akkor elnyerhetjük az emberi méltóságot. Ez automatikusan nem jár!
Az ember egyik fontos antropológiai, az állatoktól megkülönböztető vonása a céltudatos, eszközhasználattal járó, megtervezett cselekedet, azaz a munka. Ennek legfőbb jellemzői, hogy mások ezt elismerjék, alakítsuk vele az életvilágunkat, és megélhetést biztosítsunk magunknak. Végső soron a munka révén az egyén önmagát hozza létre, másként fogalmazva önkiteljesedésének lényegi eszköze.