Az európai dráma és színház a XIX. század második felében II. – Csehov

Amíg fiatal vagy, sok lehetőség áll nyitva előtted. Lehetsz majd úszóbajnok, világhírűvé válhatsz, mint a Facebook létrehozója vagy lehetsz akár rocksztár is. De ugyanígy válhat belőled világhírű író, mint Csehov vagy világhírű színházi rendező, mint Sztanyiszlavszkij, aki Csehov drámáit elsőként vitte színre. Bármi lehetsz, amihez kedvet, tehetséget érzel. A felnőtt ember akkor elégedett, ha jól döntött és elérte az életcélját. Ha viszont elszalasztotta a lehetőségeit, mint Csehov egyik színművének hőse, Ványa bácsi, az egész élete hiábavalónak, céltalannak tűnhet számára. Elveszítheti önmagába vetett hitét, és ekkor tettek helyett a puszta álmodozásba menekül.
Anton Pavlovics Csehov a XIX. század végi átlagemberek életét mutatta be a drámáiban. E drámák szereplőinek élete unalmas, nem történik velük semmi említésre méltó. És Csehov a műveiben sem akart megoldást adni számukra. Azt vallotta, hogy az író csupán szenvtelen tanú lehet, de nem bírálhatja a hőseit. Habár Csehov eredeti foglalkozása orvos volt, ezeket az embereket mégis gyógyíthatatlannak tartotta. Egy levelében a következőt írta: „Nem akarok mást, mint becsületesen megmondani az embereknek: Nézzétek meg magatokat, és lássátok, milyen rossz és sivár az életetek!”
A Sirály című Csehov-dráma nyitómondatában Medvegyenko, a falusi tanító kérdőre vonja Mását, a jószágigazgató lányát az életéről: „– Miért jár mindig feketében? – Az életemet gyászolom. Boldogtalan vagyok.” Medvegyenko nem érti Mása válaszát, hiszen számára a boldogság a megélhetéssel azonos. A darab nyitánya szinte mindent elmond a szereplőkről: mindegyikük meghasonlott, felesleges ember, mindegyikük boldogtalan és magányos. A 4. felvonásban a következő párbeszéd zajlik le Trigorin, a sikeres, de középszerű író és Mása között: „– Férjhez ment? – Már régen. – Boldogok?” Trigorin nem várja meg a választ. Már máson jár az esze, elfordul a lánytól. Ez a párbeszéd jól jellemzi, hogy a szereplők között nincs valódi kommunikáció. Mindenki a saját érzéseiről beszél. Nincsenek valódi dialógusok, csak párhuzamos monológok, vagyis a szereplők elbeszélnek egymás mellett.
Valódi emberi kapcsolataik és életük távlatának hiányát jól jelképezik a pótcselekvéseik is: Mása tubákol és iddogál, Mása apja, Szorin fütyörészik, Trigorin horgászik, Dorn, az orvos dúdolgat. Mindez komikusnak tűnik. A komikus hatás erősítéséhez Csehov a vígjátékokból ismert szituációt is felhasználja: mindenki másba szerelmes. Medvegyenko Másába, Mása Trepljovba, a hagyományos formák ellen lázadó, fiatal íróba, Trepljov Nyinába, egy gazdag földbirtokos lányába, Nyina Trigorinba és Trigorin… Ő igazán nem szeret senkit, de elcsábítja Nyinát. Majdnem elfelejtettem: az öregedő színésznő, Arkagyina, Trepljov anyja is Trigorinhoz vonzódik. Ahogy mondtam, mindez roppant komikus lenne, ha a szereplők nem szenvednének közben a boldogtalanságtól. Látszólag nem történik semmi: nincsenek főhősök, nincsenek valódi konfliktusok. Állóvíznek tűnik az egész cselekmény. A felszín alatt mégis érezhető valami áramlás, valami lassú pusztulás, amely a végkifejletig sodorja ezt az eseménytelenséget. Csehov művei drámaiatlan drámák: a valódi konfliktusok nem a szereplők között, hanem a szereplők tudatában jönnek létre. A mű végén eldördül egy pisztoly. A fiatal író, Trepljov öngyilkos lesz. Még sincs igazi tragédia, nincs valódi katarzis. „Csak egy éteres üveg pukkant szét” – mondja a többieknek Dorn, az orvos, mintha csupán ennyiről lenne szó. A drámában egyedül Dorn nem vallja boldogtalannak magát. „Komolyan kell venni az életet” – mondja, de azt is tudja, hogy végső soron mások életén nem lehet segíteni. A lírai nyelvezet és a jelképek használata szimbolikussá teszi Csehov színműveit. A Sirály címadó motívuma például az önmegvalósítás vágyát, az álmodozó, önfeledt szárnyalást és a megsebzett életet is jelentheti. A Három nővér nyírfái a kárba veszett szépség és a törékenység szimbólumai. A Cseresznyéskert pedig egy régi, kedvelt életforma megszűnésének a jelképe.
Csehov realista társadalomkritikája a saját korában is sokakat meghökkentett. A Sirály első orosz bemutatója óriási bukás volt. A közönség talán nem akarta megnézni a darab tükrében magát – túl ismerősnek tűnhetett számára az, amit látott.