A tudományos-technikai haladás etikai kérdései

A Biblia tanúsága szerint az ember eredeti rendeltetése, hogy „az Éden kertjét […] mívelje és őrizze”. Természeti lényként kiemelkedvén az állatvilágból, a természetet eleinte valóban csak a létfenntartási javak és munkaeszközök forrásaként kezelte. A teremtés koronájaként még a középkorban is a teremtett természet megőrzését tekintette feladatának. Történeti fejlődése során azonban a technika segítségével a természetből létrehozott egy mesterséges környezetet, egy második természetet, vagyis a civilizációt. Technikán azon eszközök és eljárások összességét értjük, melyek által az ember képes a természet átalakítására, képes a természetnek a maga tevékenységébe vont részét, a környezetet uralni. A reneszánsztól kezdve már nem egyszerűen uralni kívánta a természetet, hanem ahogy Bacon [ejtsd: békön] tanította: a természet legyőzése lett a célja, ennek eszköze pedig a tudás. Az újkortól a technikai vívmányok egyre kellemesebbé tették az emberi életet, a természet azonban az ember által egyre veszélyeztetettebbé vált.
A XIX. században kezdték felismerni, hogy az ismeretek hiányát vagy a tudással való visszaélést a természet megbosszulhatja. Be kellett látni azt is, hogy a természet sebezhető – ez hívta életre az ökológia tudományát. Idővel feloldhatatlan ellentétnek tűnt, hogy az ember egyszerre kíván részesedni a civilizáció áldásaiból és megóvni a természetet a káros hatásoktól, a civilizációs ártalmaktól. A természet megóvása így erkölcsi parancs lett: a távoli jövő iránti felelősség tudata a korábbi etikákból még hiányzott, ám a modern tudósok felismerték, hogy az eddigi emberközpontú, a természetet eldologiasító gondolkodást új, átfogóbb erkölcsi felfogással kell felváltani. Ez a tudományos élet átalakulását is megkövetelte.
Az újkorig a tudósok a világtól elvonultan fejtették ki a tevékenységüket, és szigorúan a tudományok morális értékrendje: a tudományosság és a tudásra való törekvés ösztönözte őket. Tipikus példája ennek Thalész, aki a csillagok kémlelése közben egy kútba esett, vagy Arkhimédész, akit a szülővárosát ostromló katonák öltek meg tudományos vizsgálódásai közben. A tudósok csak az ipari forradalmak korában léptek ki tudományos szigeteikről és váltak a társadalom „hasznos” tagjaivá. Ekkortól a tudományos kutatások a gyakorlati hasznosítást, a technikai alkalmazást, az emberi jólétet szolgálják. Azáltal azonban, hogy a tudomány kezdett hatást gyakorolni a valós világra, automatikusan belépett az erkölcsiség szférájába, és ettől kezdve erkölcsi felelősséggel tartozik.
A XX. század azt is bizonyította, hogy az ember nemcsak a természettől, hanem a technikától is függhet, elveszítheti kezdeményező szerepét, a tudomány és a technika fetisizálásával akár meg is feledkezhet a hagyományos erkölcsi értékekről. Az atomfegyverek alkalmazásakor „azt kérdeztük magunktól, hogy van-e egyáltalán értelme a mi odaadó és önzetlen munkánknak, ha ilyen gyümölcsöket terem. Nem lenne-e jobb az egész tudományos munkát abbahagyni?” – veti fel Szent-Györgyi Albert. A tudósok erkölcsi felelőssége tehát többszintű. Legfőképpen azt kell felismerniük, hogy számos külső hatásnak vannak kitéve.
Feladataikat már nem önnön tudományos logikájuk szabja meg, hanem kívülről, a társadalomtól, az államtól, a gazdaságtól kapják a megrendeléseket. A kitűzött célokat igen drága, kívülről szerzett eszközpark segítségével tudják csak elérni. Költségeiket ugyancsak a külső szférák biztosítják. Mindez újabb erkölcsi kötelezettségeket ró a tudósokra. Elfogulatlanul és objektíven kell viszonyulniuk a problémákhoz, mindenféle csoport- és pártérdekek felett kell állniuk, ismereteiknek nemzetközi szinten is elfogadhatóaknak kell, lenniük. Tudományos felismeréseiket széles körben kell népszerűsíteniük, hogy a társadalom, sőt az emberiség javát szolgálhassák, meg kell felelniük a tudomány szakosodása, valamint a gazdaság és társadalom integrálódása által támasztott követelményeknek. Mindezeken túl feladatuk annak felismertetése is, hogy nemcsak az embernek vannak jogai, hanem a természetnek és más élőlényeknek is, ami az etika újragondolását követeli meg.