A kiegyezéshez vezető út

A szabadságharc bukása után csend és várakozás ereszkedett Magyarországra. Hogyan tovább? A néma tartomány sokáig nem tudott megbocsátani…
A világosi fegyverletétel után Haynau parancsot kapott a megtorlásra. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a szabadságharc 13 tábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajost, az első magyar kormány miniszterelnökét. Kivégzés, bebörtönzés, kényszersorozás várt a harcokban részt vevőkre, több ezren emigrációba vonultak. Gyászba borult az ország.
A véres bosszú után az uralkodó visszatért a forradalom és szabadságharc előtti gyakorlathoz, az abszolutista kormányzáshoz. E politika értelmében Magyarországot beolvasztották a birodalomba. Ezt az 1850-től 1859-ig tartó időszakot történelmünk a belügyminiszter nevéről Bach-korszaknak nevezi.
Az új rendszer elsőként a közigazgatást alakította át. Magyarországról leválasztották Erdélyt, Horvátországot és a Délvidéket, a fennmaradó területet pedig 5 kerületre osztották. A közigazgatás, a hivatalok központi irányítás alá kerültek.
Zajlott a polgári állam kiépítése, de teljes mértékig osztrák mintára. A közigazgatásban még a német nyelvet is bevezették, ami kiváltotta a magyar társadalom ellenszenvét. A kormányzat csak erős karhatalom és kiterjedt besúgóhálózat fenntartásával tudta működtetni a rendszert.
A magyar társadalom szinte teljes egészében gyűlölte az új kormányzatot. Voltak, akik aktív fellépésre szánták el magukat. Noszlopy Gáspár szervezkedésbe kezdett, Libényi János pedig merényletet követett el az uralkodó ellen, de ezek a kísérletek nem vezettek eredményre.
A magyar emigráció a harcok újrakezdésében reménykedett. Tevékenyen részt vettek minden olyan európai nemzetközi konfliktusban, amely Ausztria gyengítését eredményezhette. A magyar emigráció legtekintélyesebb és legaktívabb személyisége Kossuth Lajos volt.
Az ország többsége a passzív ellenállást választotta: nem vállalt hivatalt, nem vállalt közszereplést, nem fizetett adót, ahol lehetett, kijátszotta az államot. E politika vezéralakja Deák Ferenc lett, aki a pesti Angol Királynő Szállóból irányította az ellenzéket.
Az 1850-es évek végére külpolitikai kudarcok és anyagi csőd nehezítette Ausztria helyzetét. Változásokra volt szükség. Ferenc József menesztette Bachot, majd kibocsátott egy alkotmánytervezetet, az októberi diplomát. A tervezet Magyarországon az 1847-es állapotokat állította volna vissza. Ez az elképzelés teljes elutasításra talált Deákék körében. Innen ered a „nem enged a 48-ból” szólásunk.
1861-ben Ferenc József módosította az elképzeléseit az úgynevezett februári pátensben, de ez is elfogadhatatlan volt a magyarok számára. Az 1861-es országgyűlésen nem is az volt a kérdés, hogy visszautasítsák-e a császár elképzeléseit, hanem, hogy milyen módon tegyék ezt meg.
Két vélemény alakult ki. Az egyiket a Határozati Párt képviselte, Teleki Lászlóval az élen. Szerintük Ferenc József nem törvényes király, ezért egyszerű határozat formájában kell visszautasítani.
A Deák vezette Felirati Párt elfogadta Ferenc Józsefet magyar királynak, ezért udvarias hangú feliratban kívánták visszautasítani. A döntő szavazás előtti napon Teleki László öngyilkos lett, és Deákék szereztek többséget.
A felirat hatására feloszlatták az országgyűlést, és a császár ismét bevezette az abszolutizmust, bár nem tért vissza az erőszakos módszerekhez. Ez volt a provizórium időszaka.
Ezekben az években az uralkodó és a magyar vezető réteg legfőbb kérdése az volt, hogyan lehet olyan kompromisszumot tető alá hozni, amelyben megmarad Ausztria nagyhatalmi presztízse, ugyanakkor biztosítva van Magyarország viszonylagos önállósága is. Ebben a helyzetben írta meg Deák 1865-ben az úgynevezett húsvéti cikkét. A cikkben azt fejtette ki, hogy a magyarság hajlandó engedni a ’48-as alapvetésből a közös külpolitika, a védelem és az ezek finanszírozását szolgáló pénzügyek tekintetében.
1866-ban a poroszoktól elszenvedett vereség Ausztriát is a megegyezés felé hajtotta, és felgyorsultak a tárgyalások.
1867 februárjában kinevezték Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké, majd az országgyűlés elfogadta a kiegyezési törvényt. 1867 júniusában Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták, így most már törvényes uralkodóként szentesíthette a kiegyezési törvényt. Ezzel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia.