Tóth Árpád lírája

Ha súlyos beteg lennél, vagy naponta meg kellene küzdened a megélhetésért, tudnál-e önfeledten boldog lenni? Költői kérdés, mondod. Csakhogy élt a XX. század első harmadában egy költő, Tóth Árpád, aki pontosan ezzel a két dologgal küszködött. Lehetett-e vajon boldog? Mesélek az életéről és a költészetéről, azután eldöntheted.
Tóth Árpád a Nyugat íróinak első nemzedékéhez tartozott. A képen a Nyugat íróit láthatod, a folyóirat fennállásának 25 éves jubileumán, 1933-ban, Tóth Árpád halála után. A kép jobb sarkában Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső, a zongora mögött, szemben Móricz Zsigmond és Babits Mihály, utóbbi mellett felesége, Török Sophie. Tóth Árpád magyar–német szakon végzett a pesti bölcsészkaron, de nem szerzett tanári oklevelet, mint pályatársai, Babits vagy Juhász Gyula. Nem önszántából határozott így. Családja elszegényedett, és a gyenge testalkatú, tüdőbajos egyetemista fiúnak kellett eltartania szüleit is. A költői ábrándokat dédelgető, művelt ifjú újságíróként helyezkedett el. Egész életében betegeskedett. Negyvenkét évesen halt meg tüdőbajban. Sírja fölött Babits mondott emlékbeszédet.
Tóth Árpádot kortársai jelentős költőnek tartották. Formaművészete és rímtechnikája vetekedett Babits és Kosztolányi költészetével. A XX. század egyik legnagyobb elégiaköltőjeként tartjuk számon ma is. De most talán te is elégikus hangulatba kerültél. Bánatosan sóhajtasz: miért kell minden versnek a szomorúságról szólnia? Hát… Úgy tűnik, pusztán a múzsa csókja nem teszi önfeledten vidámmá a költőket. Tóth Árpádnak még játékosan kedves szerelmi vallomása, a Rímes, furcsa játék is két hangon szólal meg. A koldus költő fantáziadús, királyi adakozása egyszerre zengeti meg az öröm és a bánat hangjait. A vers legbőkezűbb adománya a tiszta rímek és asszonáncok kavalkádja: „Itt flóta, okarína S hegedük soka rí ma, Száz hangszer, minden rím más, S vén bánatom a prímás.” Tóth Árpád műfordítóként is kiemelkedő jelentőségű volt. Babitscsal és Szabó Lőrinccel közösen ültette át magyar nyelvre a klasszikus modern költészet nagy alakjának, Baudelaire-nek (bódler) A Romlás virágai című verseskötetét. Tóth Árpád költészetének fő témája szintén a romlás: a magány és a testi szenvedés. Szecessziós érzékenysége, elégikus látásmódja miatt költői alkatához a hangulatlíra állt a legközelebb.
Leghíresebb elégiája, az Elégia egy rekettyebokorhoz című, a természet és az ember végképp megromlott viszonyáról szól. Az első három versszak a vers első szerkezeti egysége, amely a magányos beszélő és a természetet jelképező rekettyebokor ellentétét bontja ki. A vershelyzet idillikusnak tűnik: a lírai én a hegyen elnyúlva egy aranyló virágú rekettyebokor alatt pihen. A bokor virágai szelíden ringanak egy nyárvégi, csendes délután. Ki kívánhatna szebb időtöltést magának? Átadni testünket, lelkünket a napsütésnek, beszívni a virágok mézízű illatát. A beszélő azonban ebben a környezetben „árva óriásnak” látja és láttatja magát. Bánatos sóhaja vihart támaszt, és a „lehetetlen vágyakat” nem ismerő virágok megreszketnek tőle. Éppen ezek miatt az elérhetetlen vágyak miatt válik „árva szörnnyé” a természetben megpihenő ember. Az öntudat, „a konok kapitány” teszi lehetetlenné számára az idillt. A vers képrendszere a hajó hagyományos toposzából bontakozik ki. A rekettye virágai csónakok, amelyek ringatózva gyűjtik nehéz terhüket, az illatrakományt. A vers második szerkezeti egysége kibővíti a hajó metafora jelentését. A látvány látomássá tágul. A hajó az emberi élet allegóriája lesz, amely a „könny modern özönvizébe vetve” sodródik a pusztulás felé. Paradox módon éppen ez a pusztulás teszi lehetővé a vers elején még csak vágyott idillt. Az „ember-utáni csend” néma ünnepéllyé válik. Megjelenik az ígéret jele: a szivárvány. A természet nem pusztul el, de ennek feltétele az emberiség halála. A vers zárlata szimbolikus. A teremtés, a lélek és az élet születésének jelképe, a lótuszvirág szirmaiból „kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke”.
Tóth Árpád mély pesszimizmusa ellenére néha mégis a szenvedély legmagasabb hőfokán szólalt meg a verseiben. 1917-ben vette feleségül régi szerelmét, Lichtmann Annát. Hozzá szól legforróbb, ódai hangú szerelmi vallomása, az Esti sugárkoszorú. Házasságukból egy lányuk született, Tóth Eszter, aki folytatva a család művészi hagyományait, szintén költői pályára lépett. Hiszen hogy ne legyen soha ember utáni csend, abban a költészet mindenkinek, neked is sokat segít. Tóth Árpád, a költő, talán mégis boldog volt. Te is így gondolod?