Törvény és lelkiismeret

Az iskolai életet számos jogi dokumentum szabályozza a köznevelési törvénytől kezdve a házirendig bezárólag. Ezek olyan szabályok, amelyek maradandó, határozott irányt szabnak az egyének és a közösségek számára. Mindenki ismerheti őket, nyilvánosak, egyúttal teljesíthető és számon kérhető elvárásokat fogalmaznak meg. Céljuk a közjó érvényre juttatása. Ha valaki ezeket nem tartja be, megbüntethető, hiszen a közösségének kárt okoz. A jogi törvény tehát kikényszeríthető norma, ami kívülről szabályozza az emberi cselekedeteket. Hogy mikor, hogyan hiányozhatsz az iskolából, milyen módon kell ezt igazolnod, azt pontos és kötelező szabályok mondják ki. Ha nem teszed, különböző mértékű büntetést kaphatsz. De nemcsak azért vagy törvénytisztelő, mert tartasz a büntetéstől, hanem azért is, mert a benne foglalt értékeket magad is elfogadod és követed. Például azért nem hiányzol igazolatlanul, mert fontos részt venned az osztály munkájában, szeretnéd a tudásodat gyarapítani.
Tehát vannak olyan normák, amik nem kívülről adottak, hanem belülről határozzák meg a döntéseinket, tetteinket. Szabad akaratunkból követjük őket, mert valamilyen elérendő értéket, eszmét, követendő példát nyújtanak. Ezt nevezzük erkölcsi törvénynek, amit a nevelésünk, illetve önmagunk tudatos és igényes formálása során sajátítunk el, fejlesztünk ki. Vannak természetes erkölcsi törvényeink, például: „tedd a jót, kerüld a rosszat, add meg mindenkinek, ami jogosan jár neki, az életet magamban és másokban egyaránt értékelni kell!” Az erkölcsi normák, törvények betartása azonban nem olyan könnyű, hiszen számos felfogás, irányzat létezik egymás mellett, a konkrét helyzetekben pedig nehéz morálisan eligazodni. Hogyan döntsek az évfolyam-vetélkedőre készülve: minden időmet a versenyre való felkészülésre fordítsam vagy szakítsak időt a tanulásra, egyúttal az otthoni feladatok elvégzésében is jeleskedjem?
Az ilyen összetett esetekben szoktunk belső iránytűnkre, a lelkiismeretünkre hagyatkozni. Az ember értékek mentén cselekszik, igyekszik ezeket tudatosan követni, megvalósítani. Bensővé teszi őket. Ha az erkölcsi elvárások teljesítését kötelességének is érzi, lelkiismeretről beszélhetünk. Ezt is nevelés, önművelés során fejleszthetjük ki magunkban, és folyton formálódik. Ki van téve a társadalmi hatásoknak, a közös erkölcsi értékrendnek. A lelkiismeret hangja megszólalhat bennünk valamilyen vallási parancs formájában, ekkor tekintélyelvű lelkiismereti állásfoglalásról van szó. De az emberiesség követelménye egy racionális, általános norma felszólításán is alapulhat. Ekkor autonóm lelkiismeretről beszélhetünk. Az ellenőrző jellegű az épp aktuális cselekedeteinket ítéli meg; a visszatekintő a múltbéli tetteinkről mond értékítéletet, ilyenkor érzünk lelkiismeret-furdalást; az előretekintő pedig a tévedéstől óv, illetve a jóra sarkall.
Vajon tökéletesen eligazít bennünket a lelkiismeretünk, tévedhetetlennek mondható? Az egészséges lelkiismeretet a belső értékrend helyessége, stabilitása jellemzi, aminek az a feltétele, hogy az értelmi, az érzelmi és az akarati tevékenység összhangban álljon egymással. Téves lelkiismeretről akkor beszélünk, ha az ember helytelenül ítél meg egyes eseteket, és rossz erkölcsi válaszokat ad, ami belső elbizonytalanodáshoz, illetve a környezet részéről figyelmeztető visszajelzésekhez vezet. Kételkedő lelkiismeret esetén az ember kételkedik döntései helyességében, ami az értékrendje felülvizsgálatával, a helyes értékrangsor felállításával küszöbölhető ki. Aggályos a lelkiismeret akkor, ha a döntéstől és annak következményeitől való beteges félelem lesz úrrá rajtunk, ami adódhat túlzott felelősségtudatból is. A laza lelkiismeret során nem érezzük a jó cselekedet fontosságát, felületesen viszonyulunk az értékekhez. Bár a lelkiismeretünk tévedhet, mégis ezt a kockázatot vállalva, alapos mérlegelés mellett, célszerű a lelkiismeretünkre hallgatni.