Játékfajták és igazságosság

Játsszunk valamit!
Veled versengjek?
Ne versengjünk, hanem játsszunk!
A játék talán nem versengés?
Lehet az is, de még akkor sem csak a versengésért játsszuk.
Hanem miért?
Azért, mert játszani jó!
A játék alapérték. Johan Huizinga szerint a legmélyéig áthatja az emberi természetet, ez a kultúra alapja.
A játékelméletek alapjául szolgáló könyvének címe is ezt fejezi ki: Homo ludens, a játszó ember.
Amikor játszunk, szabadon cselekszünk. Kilépünk saját világunkból, és egy másik világot teremtünk magunknak, amelynek szabályait mi alkotjuk meg. Ez a másik világ is valóságos, de egészen más módon, mint a hétköznapoké. A játék világegyeteme úgy létezik, „mintha” valóság lenne.
Ezért vesszük annyira komolyan a játékot?
Még a komolyabbnál is komolyabban, mert az örömteli játékban magának az életnek, saját létezésünknek adunk új értelmet. Hiába mondjuk, hogy komolytalan, hiszen csak játék, amely térben és időben elkülönül a komoly, kötelező dolgok világától, a játék: teremtés.
A sport is játék. Komolyan is vesszük, mintha élet-halál kérdése lenne. Nem az dől el benne azonban, hogy élünk vagy meghalunk, hanem az, hogy jó-e élnünk, hogy érdemes-e küzdenünk.
A sport az igazságos küzdelem játéka, amelyben az győz, aki a legkeményebben küzd, aki a legjobban felkészült. A sportban a valódi teljesítmény elnyeri jutalmát.
Mint a harcban is?
Nem egészen. A játék mint sport ideális világot teremt, tiszta szabályrendszerrel. Leszűkíti és egyszerűsíti az életbeli csatározást, mert kiegyenlíti a különbségeket, egyenlő esélyeket teremt minden résztvevő számára, és az emberi teljesítményt csak egy vagy néhány mérhető aspektusra egyszerűsíti le.
A sportban a játék izgalma is felfedezhető, s nemcsak azok élik át ezt, akik benne vannak, hanem még a kívülállók, a nézők is. Az esélyegyenlőség emiatt is alapvető: minél egyenlőbbek az esélyek, annál izgalmasabb a játék.
Ami a játékban előre látható és kiszámítható, nem kelt izgalmat.
A sport tehát a tiszta küzdelem játéka?
Majdnem, de a szerencse is szerepet játszik benne, s ennyiben is játék.
Roger Caillois kategorizálása szerint többféle játék létezik.
A küzdelmen alapuló játék az agón.
Hé, Agón, ez a te neved!
Agonikus játék a sport is.
Versengő játéktípus azonban a sorsvetés is, az alea. Ilyen játék a kockázás.
A kockázásban másfajta igazságosság érvényesül, mint a küzdésben. Embertelen lenne, ha a játszó ember maga teremtette játékvilága csak a rátermettséget venné figyelembe. A szerencse is egyenlőséget teremt, hiszen a kockában bárki nyerhet. Ez annak elismerése, hogy a sors színe előtt mindannyian egyenlők vagyunk.
És ez a sportban is megvan?
Persze, gondolj a meccsek legelejére, amikor eldöntik, hogy melyik csapat kezdjen.
De magában a küzdésben?
Olykor a szerencsén múlik egy pont, egy gól, egy győzelem. Ez csak fokozza a sport izgalmasságát, hiszen a szerencsével végképp nem lehet előre kalkulálni. És ez még nem minden.
Caillois játékként kategorizálja a mimikrit, az utánzáson alapuló szerepjátékot is.
A sportban az utánzás egy sajátos esete a csel, a megtévesztés, amikor úgy teszek, mint ha jobbra mennék, de aztán balra megyek.
Még fontosabb azonban, hogy az utánzás alapformája empátiát követel.
Másvalaki helyébe képzelem magam.
Így tudjuk észlelni és korrigálni az egyenlőtlen esélyeket, és így tudunk igazságosan cselekedni, az életben és a sportpályán is érvényesítve a fair playt.