A képszerűség stíluseszközei a szépirodalmi szövegekben

Miről szól a vers, mire gondolt a költő? Biztos sokszor hallottad ezeket a kérdéseket irodalom órán. Amikor egy verset olvasol, a költő sajátos képi és nyelvi világával találkozol, amelyet értelmezned kell. Ezt a világot a szerző a képszerű stíluseszközökkel fejezi ki.
A szépirodalomi szövegekben a szavak gyakran mást jelentenek, mint a hétköznapokban. Hogy könnyebben megértsd őket, a szerzők képekkel magyaráznak, szemléltetnek. A legkézenfekvőbb megoldás a jelzős szerkezetek használata. A körülírás is egyaránt használatos a mindennapi és a művészi kommunikációban. Amikor a meghalt szó helyett azt mondod eltávozott, eufemizmust használsz, ha pedig durva kifejezésekkel írsz körül valamit, kakofemizmust. A szóképekkel pontosabbá és érzékletesebbé teheted a mondandódat. Szóképek kétféle módon jönnek létre, névátvitellel vagy névcserével. Nézzünk példákat először a névátvitelre!
A metafora összevont hasonlat. Olyan szókép, melyben külső és belső tulajdonságon, vagy hangulati egyezésen alapul a névátvitel. A teljes metafora szerkezete 3 összetevőből: egy azonosítóból, egy azonosítottból és a kettőt összekötő közös jegyből (jelen esetben az azonosításból) áll. Az azonosítót képi síknak, az azonosítottat fogalmi síknak nevezzük. Nézzük meg az elhangzottakat egy konkrét példán! A lelkem ódon, babonás vár. Ebben a szóképben a lelket azonosítja az ódon, babonás várral Ady Endre. Ha becsukod a szemed, akkor egy régi várat látsz a lelki szemeiddel, ez lesz hát a képi sík, azaz az azonosító, a lelkem pedig a fogalmi sík, azaz az azonosított. Mivel egy ódon, babonás vár elhagyatott, ezért a lelket és várat összekötő közös jegy a magány lesz. Mivel mindkét sík jelen van a szóképben, ezért ezt teljes metaforának nevezzük. A János vitézben szereplő Gyere ki, galambom! Gyere ki, gerlicém! megszólítás természetesen nem az állatnak, hanem egy személynek, Iluskának szól. Itt csak a képi sík, az azonosító van jelen, a fogalmi sík, az azonosított hiányzik. Ezért ezt csonka metaforának nevezzük.
Szintén hasonlóságon alapul a megszemélyesítés. Mikor utójára megállt s visszanézett A torony bámult rá... A torony, amely élettelen, úgy van ábrázolva, mintha élne. Azzal, hogy bámul, egy emberi cselekvést végez. Figyeld meg, mely érzékelési területekre utal a következő mondat! Kicsalta a leányt édes beszédével. Az édes az ízleléshez, a beszéd pedig a halláshoz tartozik. Így két érzékelési területről származó érzetet kapcsol össze egy képben. Ezt szinesztéziának nevezzük. Az allegória és a szimbólum már összetett költői képek. Ezek jellemzően egy egész versszak központi elemévé válnak, vagy akár az egész versen végigvonulnak. Jellemzően állandósult jelentéssel bírnak, ahogy például az utazás és a hajó mindig életútra, személyiségváltozásra utal. A szimbólum esetében nehézséget okozhat az értelmezés, mert gyakran a fogalom és az őt megjelenítő kép között nincs meg az egyértelmű megfeleltethetőség. Első ránézésre nehezen érthető, Ady Endre miért azonosítja az ugart Magyarországgal.
Az előbbi példák mind névátvitellel keletkeztek. Most nézzük meg a névcserére épülő példákat! Kukoricza Jancsit célozza vasával. A kard, amiről valójában szó van nem jelenik meg a mondatban. Ezt egy anyaggal, a vassal fejezte ki a költő. A kapcsolatot úgy ismerheted fel, hogy a kard és a vas közötti kapcsolat egy anyag által jött létre. Ez a metonímia. A metonímia az anyagbeli érintkezésen túl alapulhat időbeli érintkezésen, mint pl. A huszadik század nagyot alkotott. Itt nem a huszadik század, hanem az akkor élő emberek alkottak nagyot. Alapulhat továbbá térbeli érintkezésen, pl. Röhög az egész osztály. Ebben a szóképben sem az osztály röhög, hanem az osztályba járó tanulók. Végül alapulhat ok-okozati kapcsolaton: Itták a mámort. Nem a mámort itták, hanem a bort, ennek okozata a mámoros állapot.
Névcserével jön létre a szinekdoché is. Itt azonban mindig rész-egész felcserélése valósul meg, vagy esetleg alá-, fölérendeltségi viszonyokkal dolgozik. „Lélek ez ajtón se be, se ki” Arany János ezzel a megoldással nem a szellemjárásra utal, de az egész embernek csak egy részét, a lelkét említi.
Az egyik legalapvetőbb költői eszköz a hasonlat. Elváltak egymástól, mint ágtól a levél. Az ágról lehulló levél a búcsúra utal. A hasonlatban két sík van, amelyek megőrzik önállóságukat és párhuzamosan bontakoznak ki. A képi sík egy ágról leeső falevél képe, a fogalmi sík 2 búcsúzó ember. Jelen esetben a szókép a ragaszkodást és az elválás fájdalmát kívánja kifejezni, amit a lehulló levél, vagy akár két búcsúzó ember érezhet. A hasonlatot könnyen felismerheted, hiszen mindig tartalmaz egy hasonlító szerkezetet: kötőszóval, névutóval vagy akár toldalékkal is kifejezhetjük az összekapcsolt jelenségek közti párhuzamot.
Mint láthattad a szóképek fontos jellemzői a költői nyelvhasználatnak, de a köznapi beszédben is alkalmazhatod őket. Lehetővé teszik, hogy a szemléltetés révén közelebb hozzák a mondanivalót, hasonló benyomásokat keltsenek a befogadóban, mint amilyen a közlő lelkében van.