Elégiák Berzsenyi Dániel költészetéből

Emberekre is használjuk a kifejezést: élete tavasza, kivirultt vagy megőszült. Tudta ezt Berzsenyi Dániel, a magyar Horác is, aki Niklán élte gazdálkodó életét. Szellemi társ nélkül száműzve érezte magát. Feleségét – saját szavaival élve – együgyűségben találta, és abból fel sem szabadította. Egy beszélgetőtársa maradt: a múzsa. Elmerült poétai képzelgéseiben, Horatiust olvasott. Így lett faluja a magyar Helikonná, ahol a niklai remete éjszakánként egy szebb lelki világ szent óráit élhette.
A kedélybetegségtől gyötrődő költő elégiáiban fejezte ki fájdalmát, amelyet a vágy és a valóság közötti ellentét miatt érzett. Niklára költözésük után keletkezhettek a romantikus vonásokat mutató alkotásai. Bennük a klasszicista harmónia és a sztoikus nyugalom csak látszólagos. A lírai én érzelmei sokkal hevesebbek voltak ahhoz, hogy igazán a magáénak tudhassa a horatiusi tanítást: az aurea mediocritast (aurea mediokritasz). Eszerint a szélsőségektől tartózkodó, az élet apró örömeit is élvező élet adhat boldogságot. Elégiáit Berzsenyi nem illette e műfaji megnevezéssel, mert nem disztichonban írta őket, mint az ókori költők. A szám szerint 8–10 alkotás alaptémája a mulandóság. Nem is a halálfélelem, hanem az tovatűnő ifjúság, a mulandóság, a lélek kiégettsége, a szépség és életörömök nélküli élet miatti fájdalom szólal meg bennük. Ezért versei szentimentális vonásokkal gazdagodtak.
23 éves, amikor Osztályrészem című elégiko-ódájában számvetést készít. Elhagyja ifjúkorát, férfikorba lép. A felütésben a kikötőbe érkező hajóval szimbolizálja a révbe érést. A kép Horatiustól származik, az út toposza az irodalomban az életúttal egyenlő. A lírai én klasszikus műveltségéről is számot ad, Homérosz Iliászából kölcsönöz képeket. További antik utalásokkal is él: Tarentum, Larissza, Tibur. A van szó többszöri ismétlésével sugallja, mindene megvan az élethez. Bőségtoposzként a kalász és a szőlő is szerepel a katalógusban. Azt hihetnénk, valóban elégedett. De életét az ókori világ kulturális gazdagságával veti össze, érezhető: megelégedése csak látszólagos. Költői kérdéssel érezteti: „Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet?” A költészet vigaszához fordul: Camoena (kaména) jelenlététől a „vadon tájék kiderült virány lesz”.
A közelítő tél című elégia 1804 és 1808 között született, aszklepiadészi strófában írta. A cím feszültségtől teljes: lopva közeledő fenyegetésre utal. Évszakszimbolika vonul végig a versen. Az első 3 versszak őszülő tájképe az ifjúság és az élet elmúlását szimbolizálja, a tél a halált. A természeti elemek lelki tájat ábrázolnak. Negatív költői festésben jelennek meg: nincs rózsás labyrinth (labirint), nem lengedez a Zephyr (zefír). Az antik utalások ismét jelentős részét képezik a szókincsnek. A leírás színhatásai, a szinesztéziás képek és a hangutánzó, hangulatfestő szavak az érzékszerveinkre hatnak. A tavaszi képek helyett néma homály, durva csalét, tarlott bokrok és sárga, zörgő levelek uralkodnak. Az élet vigasztalan: „Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: / S most minden szomorú s kiholt.” Az érték- és időszembesítés a múlt gazdagságáról és a jelen kiüresedettségéről szól. A bőség, amit hiányol, nem anyagi, hanem eszmei természetű.
Amit eddig a sorok között érzékeltünk, azt a 4. versszak kimondja: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül”. A tétel örök törvényszerűsége: minden élő mulandó. Ezt a költő az 5. és 6. strófában magára vonatkoztatja: „koszorúm bimbaja elvirít”, „itt hágy szép tavaszom” – mondja. Az ifjúság gyorsan elszállt: „még alig ízleli / Nektárját ajakam”, „alig illettem / Egy-két zsenge virágait”. A tavaszi képek visszautalnak a vers elejére. Az értékveszteség visszafordíthatatlan: „vissza se tér majd gyönyörű korom”. A behunyt szem képe a lírai én halálát idézi. Az emberi élet a természet ciklusai szerint halad. Az ifjúság tavaszát az érett kor nyara követi. Az öregedéssel megőszülünk, de a tél után nincs új tavasz, csak a természet számára.