József Attila kései versei

Ez a kortárs rajz jól kifejezi József Attila lelkiállapotát az utolsó éveiben. Az 1935 és 1937 közötti időszakban a helyzete még nehezebbé, az élete még kilátástalanabbá vált. A költészete viszont nagyobb mélységeket tárt fel. Közben a történelmi helyzet is feszültebb lett: a fasizmus előretörése miatt egyre nyomasztóbbá vált a légkör egész Európában. A létösszegzés, a bűn és a büntetés, a lelkiismeret vizsgálata az alaptémái ennek az életszakasznak. József Attila úgy érzi, valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, kiszolgáltatottá vált, személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kiteljesíteni, hogy elmulasztotta megvalósítani a lehetőségeit. Ez a vívódás hatja át leginkább a kései verseket, amelyek József Attila utolsó kötetében, a Nagyon fáj címűben jelentek meg.
Ennek az utolsó alkotói korszaknak három fő témája van. Az egyik a közösség, a nemzet, az európai humanista értékrend jövőjéért való aggódás, a tiltakozás az elnyomás, a barbárság, a külső-belső borzalmak ellen. A második a magánélet: újra és újra megjelenik a kötődés vágya és lehetetlensége, szerelmi fellángolásokat és kudarcokat él át, majd az utolsó, a Flóra-szerelem pillanatnyi reménységét. Ennek tanúja több Flóra cím alatt írt verse. A korszak harmadik témája: a számvetés, a létösszegzés.
A Dunánál című verset részben a közéleti, részben a létösszegző versek közé sorolhatjuk. A magyar gondolati líra olyan műveivel tart rokonságot, mint Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című filozófiai költeménye. A vers három szerkezeti egységre osztható, amelyeket a költő számozással jelölt is. Ahogy József Attila legtöbb nagy versének, ennek a vershelyzete is konkrét: a lírai én a természetben láttatja önmagát. Nézi a Dunát, a víz folyása pedig filozofikus gondolatokat ébreszt benne. A Duna folyását metaforikusan az idővel és az élet áradásával kapcsolja össze. „A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.” A második egység három versszaka a vers legfilozofikusabb része, amelyben a lírai én arról elmélkedik, hogy a sokféle múlt hogyan egyesülhet egyetlen életben. „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.” A harmadik részt személyes vallomással kezdi: „Anyám kun volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”. Majd egy átkötéssel a Duna-völgyi népek közös múltjába tekint vissza. Végül kijelöli a jelen feladatát. Ezzel nyer értelmet az emlékezés: „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
József Attila utolsó verseinek egyike a Karóval jöttél kezdetű, önmegszólító vers. A lírai én számon kéri benne gyermeki és ifjúkori önmagán az elkövetett mulasztásokat és bűnöket. A gyermekmotívum József Attila költészetének egyik meghatározó jellemzője. Az osztott személyiségnek azt a rétegét jelenti, amely a felnőttben is olyan kiszolgáltatott és esendő, mint egy kisgyerek. Ebben a versben nyelvi szinten is megjelenik. Ehhez a nyelvi réteghez tartoznak a gyermeknyelvi szavak, mint az „itt csücsülsz”, a gyermekkort idéző állapot, a tejfogak megléte vagy a sajátosan gyerekkori helyzetek: „magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad”. Ez utóbbiak metaforikusan a felnőtt lelki kitárulkozását és önkínzását is megjelenítik. Fájdalmas, vádló kérdésekben fogalmazza meg, mi a legsúlyosabb vétség a felnőtt férfi számára, hogy nem valósította meg magát és nem töltötte be a lehetséges szerepeket. Mi marad akkor a felnőtt ember számára? A párna a komfortosságot és a szerető gondoskodást is jelenthetné, de a szöveg tragikus kontextusában már a halálra utal. „Szerettél? Magához ki fűzött? Bujdokoltál? Vajjon ki űzött? Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, se késed nincs, se kenyered. Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet.”
Szintén az utolsó versek közé tartozik a Talán eltünök hirtelen kezdetű is. A lírai én itt ismét elpazaroltnak érzi az életét. Ez is létösszegző vers, és megjelenik benne az időszembesítés, vagyis az értékekkel teli múltat veti össze az értéktelen jelennel. A vers negatív képpel és hanghatással záródik: „Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek”.
József Attila legutolsó verse feltételezhetően az Íme, hát megleltem hazámat… Az első és az utolsó versszakból a végső búcsú hangjai hallhatók. Az első versszak így szól: „Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.” A vers – és az életmű – teljes feladással, fájdalmas belenyugvással zárul: „Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.”