Diktátorok II.

1918 őszén Németország a demokrácia kiépítésén munkálkodott, 15 év múlva pedig már a diktatúra keretei között találták magukat a németek. A nagy váltás Adolf Hitler nevéhez fűződik. Hogyan vezetett Hitler útja a hatalomhoz? Ezt tekintjük át a következőkben.
Németországot a versailles-i békeszerződés teljesen megalázta, gazdasági és nagyhatalmi presztízse romokban hevert. 1918-tól a császárság helyén a weimari köztársaság rendszere épült ki, amely a kezdeti nehézségek után a Dawes-tervnek köszönhetően vállalta a teljesítés politikáját. Ez azt jelentette, hogy a kormány maradéktalanul betartotta a béke rendelkezéseit.
A német társadalom zöme azonban soha nem törődött bele igazán a veszteségekbe, és ez az elégedetlenség megfelelő táptalajt adott a szélsőséges mozgalmaknak.
A szélsőjobboldali csoportok egyikeként alakult meg Münchenben az NSDAP (eneszdéápé), a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt. Német nevéből rövidítve náci pártnak nevezték. A párt vezéralakjai Adolf Hitler, Hermann Göring, Joseph Goebbels (jozef göbbelsz), Rudolf Hess (hessz) és Ernst Röhm (ernszt rőm) voltak. A pártot kezdetektől Adolf Hitler irányította, aki szónoki tehetségével és karizmatikus személyiségével egyre több követőt szerzett a párt számára.
1923-ban egy sikertelen hatalomátvételi kísérlet után, amelyet úgy neveznek, hogy a müncheni sörpuccs, Hitler börtönbe került.
Itt fogalmazta meg a párt programját Mein Kampf (májn kámpf), azaz harcom című művében. Elsődleges célként a gyűlölt békeszerződés felmondását jelölte meg, amely megtépázta a német nép tekintélyét.
Felállította az élettérelméletet, ez volt a Lebensraum (lébenszraum), amelyben kifejtette, hogy Németországnak gyarapodnia kell, és új területekre van szüksége. Ezzel a területi terjeszkedéssel kell létrehozni a Harmadik Birodalmat, amely idővel az egész világra kiterjed majd.
Ezekhez az elképzelésekhez szorosan kapcsolódott a fajelmélet náci elképzelése, amely a németet felsőbbrendű, árja fajnak tekintette, az alsóbbrendű népcsoportok mellett pedig meghatározta a kiirtandó népek körét is. Ide sorolta a zsidókat, a cigányokat és a színesbőrűeket.
A náci ideológia végső célja egy totális állam kiépítése volt Németországban, amelynek az élén ott áll a rettenthetetlen Vezér, a Führer, aki erős kézzel irányítja az államot, és védelmezi a német nép érdekeit.
Hitler, miután kiszabadult a börtönből, kitűnő politikai érzékkel látta meg, hogy a nácikat egy jól szervezett, országos tömegpárt segítheti hatalomra. A célhoz remekül választott eszközöket is, mint a propaganda, saját személyes fellépései, valamint az erő demonstrálása.
A propaganda eszköztára igen széles volt: újságok, plakátok, fotók, a rádió és a mozgófilm. Mind a náci párt erejét, nagyságát, a Führer tévedhetetlenségét hirdette.
A párt vezére mindenhol ott volt: autón, repülőgépen utazott az ország minden részén megrendezett pártgyűlésekre, és gyújtó hangvételű beszédeket tartott. Előre felépített szónoklatai, részletesen megkoreografált mozdulatai hihetetlen hatást gyakoroltak a tömegekre.
Az erő demonstrálására hozták létre az SA-t (eszá), a párt félkatonai szervezetét, Ernst Röhm vezetésével. A létszáma folyamatosan nőtt, a feladata az volt, hogy a terror eszközével elhallgattassa a párt ellenfeleit.
A pártszervezés sikeres volt: az NSDAP az 1920-as évek végére ismert párttá nőtte ki magát, országos hálózattal rendelkezett, bár a választási eredménye még messze elmaradt a kormánypártokétól.
A nagy lehetőséget a nácik számára a világgazdasági válság hozta meg. A munkát és gazdasági fellendülést ígérő Hitler pártjára leadott szavazatok száma nagymértékben megnőtt. Ennek következményeként Hindenburg köztársasági elnök 1933. január 30-án kancellárrá nevezte ki Adolf Hitlert.
Ezek után igen gyorsan épült ki a diktatúra Németországban: megszűnt a többpártrendszer, korlátozták a szabadságjogokat és a parlament szerepét. 1934-ben fokozták a terror légkörét, és Hitler még a párt belső ellenzékével, az SA-val is leszámolt. Szerepét a Hitlerhez hű SS (eszesz) vette át ezután.
1934 augusztusában meghalt Hindenburg, és ezzel Hitler a köztársasági elnöki pozíciót is magához ragadta. Immár semmi nem állta útját a totális diktatúra kiépítésének. A Führer élet és halál ura lett Németországban.