Az I. világháború I.

Nem volt még háború, amelybe oly nagy örömmel rohant volna bele Európa, mint az I. világháborúba. Minden résztvevő azt gondolta, hogy rövid lesz, és ő fog győzni. „Karácsonyra itthon leszünk!” – ebben mindenki biztos volt.
Az okokat ismerjük: az európai nagyhatalmi egyensúly felbomlása, a franciák reváns iránti vágya, a gyarmati versengés, a két szövetségi rendszer ellentétei és a Balkán megoldatlan problémái már régen érlelték az összecsapást. Európa jó ideje készült erre a háborúra, csak az ürügyre vártak.
Leginkább Németország várta a háborút. Az ő tarsolyukban már ott volt a Schlieffen-terv (slíffen terv). Villámgyorsan lerohanják a nyugati fronton Franciaországot, aztán következnek az oroszok, és már győztek is – nagyjából ez volt a terv lényege.
1914 nyarán az ürügy is megérkezett: június 28-án Szarajevóban egy szerb anarchista megölte Ferenc Ferdinándot, a Habsburg trónörököst és a feleségét. Német nyomásra az Osztrák–Magyar Monarchia egy hónap múlva hadüzenetet küldött Szerbiának. Néhány héten belül a két szövetségi rendszer országai már hadban álltak egymással, és nagy erőkkel mozgósították a csapataikat.
A színpad tehát készen állt. Németország és a Monarchia háborús szövetségét központi hatalmaknak nevezték, velük szemben pedig összecsapásra várva ott álltak a hármas antant országai, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország.
A németek az előzetes tervek alapján a semleges Belgiumon keresztül gyorsan törtek előre a nyugati fronton, de a brit–francia csapatok megállították őket a Marne (márn) folyó vonalánál. Ráadásul keleten az oroszok a vártnál gyorsabban vonultak fel, és a központi hatalmak kétfrontos háborúra kényszerültek. A keleti fronton a német Hindenburg tábornok állította meg az orosz előrenyomulást Tannenbergnél, majd a Mazuri-tavaknál, és itt is megmerevedtek a frontvonalak.
A villámháború elképzelése szertefoszlott, a nyugati és a keleti fronton is állóháború bontakozott ki. A lövészárkok és a szögesdrót-rendszerek tökéletes eszközei lettek a védekezésnek, áttörni őket szinte lehetetlen volt. Ha egyik vagy másik vezérkar mégis megindított egy ilyen áttörést, már előre elkönyvelhette az óriási emberveszteségeket, a siker biztos tudata nélkül.
1914 októberében Törökország is csatlakozott a központi hatalmakhoz, ezzel a harcok Európa határain túlra is kiterjedtek.
1915 májusában Olaszország is belépett a háborúba az antant oldalán, ezzel megnyílt az olasz front. Velük szemben a Monarchia csapatai, azon belül is főleg magyar egységek harcoltak, akik az Isonzó folyónál megállították az olaszokat, majd itt is állóháború alakult ki.
Az 1915 októberében hadba lépő Bulgária segítsége kellett viszont az Osztrák–Magyar Monarchiának ahhoz, hogy végre legyőzze Szerbiát.
1916 elején a harcok újult erővel folytatódtak. Verdun (verdön) erődjét a németek hosszú hónapok alatt sem tudták bevenni, és összesen több mint egymillió katona maradt a harctéren. Nem véletlenül nevezi a történelem ezt a hadieseményt verduni vérszivattyúnak.
1916 nyarán a keleti fronton az orosz Bruszilov tábornok vezetett ellentámadást a központi hatalmak ellen, többek között azzal a céllal, hogy tehermenetesítse a szövetségeseit. A kezdeti sikereit azonban nem tudta érvényesíteni, annyit viszont sikerült elérnie, hogy a németek haderőt csoportosítsanak át a nyugati frontról. Pedig ott nagy szükség lett volna rájuk a verduni küzdelmeknél.
Szerbia veresége után az antant meggyőzte Romániát, hogy csatlakozzon hozzá, azzal az ígérettel, hogy győzelem esetén a románoknak juttatja Erdélyt más magyar területekkel együtt. Ez megtette a hatását, a román hadsereg megtámadta Magyarországot. A Monarchia csapatai azonban visszaverték a támadást, sőt bevonultak Bukarestbe is.
A háború legnagyobb tengeri csatáját is az 1916-os év hozta. Az angol és a német hadiflotta hajói Jütland partjainál ütköztek meg, de itt sem tudtak döntő győzelmet kicsikarni, a küzdelem kiegyenlített volt.
1916 novemberében, 86 éves korában meghalt Ferenc József, a Monarchia uralkodója. Helyére IV. Károly került, aki trónra lépése után a háborúból való kilépést szorgalmazta, de az antant a békejavaslatot elutasította. A német békeajánlatra is hasonló volt a válasz. A franciák és az angolok ekkorra már – az amerikai hadba lépés küszöbén – kezdték biztosra venni a győzelmüket. Az ellenféltől csak a teljes megadás volt számukra elfogadható.
Az elhúzódó háború igen nagy terhet jelentett a hátországok számára is. A frontokon harcoló csapatok ellátása egyre nehezebbé vált. Megjelent a jegyrendszer, a nyomor, az éhezés. A boldog békeidők álomszerű messzeségnek tűntek. Mindenki a háború végét várta már, de az még messze volt.