Gyarmatosítás a XIX. század végén

Gyerünk, építsünk impériumot! De mi is az az impérium? Nem más, mint egy nagy birodalom, ahol a mi zászlónk lobog, amelyet mi irányítunk, és gazdagít bennünket. Ez jól hangzik, nem csoda hát, hogy a XIX. század végén szinte minden európai nagyhatalom egy ilyen hatalmas gyarmatterületre vágyott, és óriási versenyfutásba kezdett az új területek megszerzéséért.
De mire is jó egy ilyen impérium? Nézzünk csak a dolgok mögé! Először is az ipar számára új nyersanyagforrásokra volt szükség, az új területek ugyanakkor piacot is jelentettek. Stratégiai előnyöket is biztosított egy-egy gyarmat, s a hódítók a civilizációs és keresztény missziót is felvállalták.
A gyarmati versengésben minden nagyhatalom ott toporgott a rajtnál. A britek és a franciák előnyt élveztek, hiszen ők már jelentős területekkel rendelkeztek a XIX. században. Ott voltak viszont a „későn jövők” (Németország, Olaszország, Japán), akik most kezdtek bele a birodalomépítésbe. Ebben a tülekedésben elkerülhetetlen volt a konfliktus közöttük. Lássuk hát a versenyt!
Itt van először is Nagy-Britannia. Hatalmas területeket uralt.
A század végére az afrikai területeit akarta növelni, a terv egy észak–déli gyarmati sáv kiépítése volt. Ebben a tervben ütköztek az érdekei a franciákéval, ami majdnem katonai összecsapáshoz vezetett Fashodánál, de végül rendezték a konfliktust.
Az angolok afrikai terveit a búrok is keresztezték, akik holland származású telepesek voltak Dél-Afrikában. Földjeiket a britek több évig tartó véres háború eredményeként szerezték meg 1902-ben.
A franciák külpolitikájában III. Napóleon uralkodása óta volt a legfőbb cél a hódítás. A gyarmataik az amerikai, az ázsiai és az afrikai kontinensre is kiterjedtek. Céljuk a század végén Afrikában a kelet–nyugati irányú terjeszkedés volt, amelynek éppen az angol érdekek szabtak határt.
A későn jövő Németország külpolitikájában 1890-ben történt váltás, amikor a gyarmati politikát háttérbe szorító Bismarckot a császár menesztette. II. Vilmos ugyanis tervbe vette, hogy harcba száll a gyarmati versengésben. A cél afrikai gyarmatok megszerzése volt, ami sikerült is: övék lett Délnyugat-Afrika, Német-Kelet-Afrika és Kamerun. De a császár ennél jóval többre vágyott, ami a későbbiekben még sok nemzetközi konfliktust okozott.
A versengésben ott toporgott Olaszország is. A hadserege jóval kisebb volt, mint a többieké, de mindenáron hódítani szeretett volna. Szerény katonai lehetőségeit csak Afrikában tudta kihasználni: Líbiában és Etiópiában szerzett befolyást.
A nagy medve, Oroszország Ázsia felé kacsintgatott, ennek érdekében megkezdte a transzszibériai vasútvonal kiépítését. 1885-ben közép-ázsiai terjeszkedése során Afganisztán megszállására készült, de ezt az angolok fellépése megakadályozta. Tervei ezután a Távol-Keletre irányultak, ott viszont már a terjeszkedő Japán fenyegetésével találta szembe magát.
Japán? Hogy kerül ebbe a versenybe? A század elején még elzártságban élt, évezredes hagyományait ápolva, az USA flottája azonban 1854-ben a kikötői megnyitására kényszerítette a szigetországot. 1868-ban Meidzsi (mejdzsi) császár reformokat vezetett be, amelyek lényege, hogy Japán átvette az ipari forradalom eredményeit és az európai civilizáció vívmányait. A modernizáció eredményeként az ország regionális központtá vált, és terjeszkedésre törekedett. Korszakunkban megszerezte Koreát és Tajvant.
Nagyhatalmi státuszának növelésére egészen más utat választott az Egyesült Államok. Nem gyarmatok megszerzésére törekedett, hanem a gazdasági befolyás kiterjesztésére. Számára nem az volt a fontos, hogy amerikai zászló lobogjon egy területen, hanem az, hogy egyenlőtlen gazdasági kapcsolatokat kényszerítsen egy országra, és így lefölözze annak hasznát. Ezért nagyobb háborúkat nem is kezdeményezett. Kivételt képez az 1898-ban a spanyolokkal vívott háború, amely amerikai győzelemmel végződött. Ennek eredményeként az Egyesült Államok ellenőrzés alá vonta a közép-amerikai kisállamokat és a Fülöp-szigeteket. 1901-ben megszállta Panamát, és 1914-re kiépítette a Panama-csatornát, amely stratégiai előnyt biztosított számára a térségben.
A XX. század első évtizedére a nagyhatalmak már csak egymástól vagy a meggyengült régiektől, Portugáliától, Spanyolországtól tudtak területeket szerezni. És mert a gyarmatok birtoklása ekkorra már a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb forrásává vált, a nagyhatalmi vetélkedés ezen a területen elvezetett a fegyveres összecsapásig, az első nagy világégésig.