Diktátorok I.

Pártalapítás, demagóg ígéretek, propaganda, terror és diktatúra. A forgatókönyv nem túl bonyolult és jól bevált a két világháború között. A mintát egy olasz tanító adta, Benito Mussolininek hívták. Ő volt az első az európai vezérek sorában. Nézzük meg, hogyan alakította a Duce (dúcse) Olaszország történetét a két világháború között!
A Párizs környéki békék döntései nagy csalódást okoztak az olaszoknak, akiknek sokkal nagyobb területi igényei voltak, mint amit az olasz diplomácia érvényesíteni tudott a béketárgyalásokon. Ennek tükrében a háborús áldozatok értelme megkérdőjeleződött a társadalom szemében.
Ezt a kiábrándulást fokozták a háború után kimerült gazdaság súlyos problémái: gazdasági visszaesés, infláció, munkanélküliség, nyomor. Északon gyárfoglaló, délen földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki, de a fennálló problémákat az egymást váltó olasz kormányok nem tudták megoldani.
Ebben a válságos helyzetben egyre nagyobb tömegek szimpatizáltak a kibontakozó szélsőséges politikai csoportokkal, amelyek gyors és radikális megoldásokat ígértek a válság megoldására.
A legjelentősebb szélsőjobboldali pártot Benito Mussolini hozta létre. Észak-Olaszországban született, tanítói végzettséget szerzett, de a politika jobban érdekelte. 1921-ben alapította meg a Nemzeti Fasiszta Pártot. A fasiszta kifejezés a „fasces” (fásesz) szóból ered, amely az ókori Római Birodalom hatalmi jelvénye volt: a rőzsenyalábba tűzött bárd.
A párt programját túlfűtött nacionalizmus jellemezte, egy nagy Olasz Birodalom ábrándja. Célja a rend megszilárdítása, ha kell erőszakkal, a nagytőke korlátozása, a kisemberek felkarolása, egy erős állam kiépítése. A célok elérése érdekében Mussolini létrehozta a párt fegyveres alakulatát, amelynek tagjait viseletükről „feketeingeseknek” neveztek. E csoport gyilkosságai, terrorakciói az utcán adtak nyomatékot a fasiszta politikának.
1921-től egyre élesebb harc kezdődött a kommunista és a fasiszta fegyveres csoportok között, napirenden voltak országszerte az utcai verekedések, gyilkosságok. Emellett sztrájkok, kormányellenes tömegmozgalmak tették még bizonytalanabbá a politikai helyzetet.
Mussolini ezt kihasználva meghirdette a „Marcia su Roma” (márcsá szu rómá) akcióját. A kifejezés jelentése: menetelés Rómába. Az esemény 1922. október végén zajlott, a fasiszta párt csoportjai az ország több pontjáról megkezdték fenyegető felvonulásukat a fővárosba. Több nagyvárosban átvették a hatalmat, komolyabb ellenállással nem találkoztak. Ennek hatására Rómában III. Viktor Emánuel király rövid habozás után kinevezte Mussolinit miniszterelnökké.
1922-től koalíciós kormányzás működött Olaszországban, majd 1925-ben Mussolini feloszlatta a parlamentet és megkezdődött a fasiszta diktatúra kiépítése. A parlament helyébe a Fasiszta Nagytanács került, megszüntették a többpártrendszert, felszámolták a sajtószabadságot és a civil szervezeteket. 1929-re az államszervezet minden ága a fasiszta párt irányítása alá került, kiépült a pártállam Olaszországban.
A szakszervezeteket állami ellenőrzés alá vonták, és létrehozták a korporációkat. Ezek a dolgozók és a munkáltatók közös érdekképviseleti szervezetei voltak, amelyek a fasiszta párt irányításával működtek – és ezzel teljesen elveszítették valódi érdekvédelmi funkciójukat.
A fasiszta rendszer, bár elnyomásban tartotta a társadalmat, jelentős gazdasági eredményeket tudott felmutatni. Államosításokat hajtottak végre, kiterjesztették az állami gondoskodást, lakásokat építettek, fejlesztették az infrastruktúrát.
Mussolini szívesen alakította ki magáról a tévedhetetlen, népe javáért dolgozó vezér, a Duce (dúcse) képét. Az első olyan politikus volt, aki önmaga és a rendszer magasztosításának érdekében tudatosan használta a propaganda céljára a plakátok, a sport, a film lehetőségeit.
Megjelent tehát az első Vezér az európai politikában, és úgy tűnt, megfelelő választ talált a kor kihívásaira. A példája nagyon vonzó volt, sokan követik hamarosan.