Ady Endre háborús versei

A XXI. század elején szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az európai országok között kitörjön egy újabb háború. Elég, ha ez filmen vagy számítógépen jelenik meg. Túl nagy árat fizetett Európa a múlt században a féltve őrzött békéért. Száz évvel ezelőtt más volt a helyzet. Az első világháború kitörését sokan fogadták ujjongva. A szélsőséges nacionalizmus és a háborús uszítás légkörében kevesen sejtették, hogy a valóság legembertelenebb arca tárul majd fel egymás tömeges legyilkolásában.
Ady kezdettől fogva háborúellenes, humanista álláspontot képviselt. A cenzúra miatt azonban nem nagyon juthatott szóhoz. A háború kitöréséig évente jelentek meg verseskötetei, 1915-től 1918-ig viszont egy sem. A háború alatt írt verseinek legjavát 1918-ban, A Halottak élén című kötetben gyűjtötte össze. Ez a kötet híven tükrözi Ady ars poeticájának megváltozását: „Gondoltam: drága, kicsi társam, Próbáljunk mégis megmaradni Ebben a gyilkos, vad dúlásban. Mikor mindenek vesznek, tűnnek, Tarts meg tegnapnak, tanuságnak, Tarts meg csodának avagy bűnnek.” – írta De ha mégis? című, Csinszkának ajánlott versében. Mint láthatod, költői nyelve is leegyszerűsödött, eltűnt verseiből a szecessziós-szimbolista képalkotás. Ady már nem a „Holnap hőse”, hanem a tegnap tanúja akart lenni. Korábbi verseiben a Holnap az új értékek szimbólumaként állt szemben a múlt visszahúzó erejével. Most a tegnap értékesebbé vált a megvalósult holnap láttán. A költő számára egyetlen küldetés maradt: embernek maradni az embertelenségben.
A Halottak élén című kötet első versciklusa a háborús verseket tartalmazó Ember az embertelenségben címet viseli.
E versciklus első verse az Emlékezés egy nyár-éjszakára. A vershelyzetet már a cím rögzíti: a lírai én emlékező magatartása tanúskodik a háború kitörésének borzalmairól. A téma a kizökkent idő: „Fordulása élt s volt világnak”. Ady egyetlen éjszakába sűríti a régi világ széthullását és az ember lealacsonyodását: „Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt.” Az emlékezés mintha egy lidércnyomásos álmot jelenítene meg. Különös dolgok történnek földön és égen: rengeteg csillag hullik le, az otthoni világ kaotikussá válik: „Kigyúladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen hars nótákat dalolt.” E babonás előjelek a felfordult világot jelképezik, ahol „Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember”. A verset a lírai én refrénszerűen visszatérő reflexiója tagolja szerkezeti egységekre: „Különös, Különös nyár-éjszaka volt”. A hangnem rapszodikus: eleinte nyugodt, tárgyilagos, később ezt a hangot a csodálkozás, az ítélkezés és a rettegés váltja fel, végül pedig a tanúskodó beletörődés. A háborús képek biblikus keretbe ágyazódnak. A vers kezdősorai a Jelenések könyvének apokaliptikus világát idézik fel: „Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomoru Földre”. A vers a lírai én istenváró, emlékező-túlélő magatartásával zárul: „S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsüllyesztő Rettenetes éjszakára.” Az istenváró emlékezés egyrészt hangsúlyozza, hogy semmi sem lesz már olyan, mint a háború előtt, másrészt az értékőrzés költői gesztusává válik a versben.
Az első világháború Ady költészetének összes korábbi témáját áthatotta: magyarság, szerelem, létharc, Isten – mind a háború nézőpontjából jelent meg. Ezekben a versekben a megrémült emberiséggel való sorsközösség vállalása kapott hangsúlyt, illetve a humánus értékek megőrzése és átmentése egy jobb kor számára. Az öntudatos, néha gőgös elkülönülés helyett Ady sokszor szólalt meg az együttérzés hangján. Ugyanakkor felerősödött a reménytelenség és az ember fölötti elborzadás hangja is: „Már csúfja minden állatoknak Isten híres sarja, az Ember S a próféták is csak makognak.” A tébolyult világban Ady számára a prófétaszerep is megkérdőjeleződött. Talán nincs is már kihez szólni: Isten az emberi gonoszság láttán elfordította az arcát a világtól. A Halottak élén című kötet utolsó versciklusa, a Csinszkához szóló Vallomás a szerelemről ellenpontozza ezt a reménytelenséget. A kötet utolsó verse így fejeződik be: „Az adhatás gyönyörüsége És a ma öröme telít És hogyha véget mondanál, Hát – akkor sincsen vége.”