Az ízületi mozgékonyság fajtái

A hajlékony sportoló a mozdulatait viszonylag nagy mozgáskiterjedéssel képes végezni. A köznyelv szerinti hajlékonyságra tehát a legjellemzőbb a mozgékony ízület. Ezért a hajlékonyság az érintett sportmozgásokban leginkább szerepet játszó ízületek mozgáskiterjedésével mérhető, ezt a szaknyelvben ízületi mozgékonyságnak nevezik. Ennek mértékegysége a szögfok. A sportgyakorlatban egyszerűbb eljárásokkal is mérhetjük az egyes ízületek mozgékonyságát, a sportolók hajlékonyságát.
Az ízületi mozgékonyság két fő megjelenési formája ismert. Amennyiben a testrészek ízületbeli elmozdulása saját izomerő felhasználásával történik, akkor aktív ízületi mozgékonyságról beszélünk. Az ízületi mozgáshatár megközelítése külső erő, például gravitáció, sportszer vagy társ segítségével is történhet. Ebben az esetben az ízületi mozgékonyság passzív módon nyilvánul meg.
Egy sportteljesítménynél az aktív és passzív ízületi mozgékonyság mind általános, mind speciális értelemben egyaránt döntő jelentőségű lehet. Az általános hajlékonyságon a főbb ízületeknél, a csípőnél, vállnál, térdnél tapasztalható, a test egészére vonatkoztatott mozgékonyságot értjük. A speciális hajlékonyságra egy adott mozgás végrehajtásakor van szüksége a sportolónak. Tehát a speciális hajlékonyság egy adott ízület és mozgás vonatkozásában értelmezhető. Ez lehet sportágspecifikus, például egy gerelyhajító sportolónál a vállízületé.
A hajlékonyságnak fontos feltétele az ellazulási készség. Ez az izomtevékenységnek az összehúzódással ellentétes fázisa, tehát feloldódás, elernyedés. Az ellazulás csökkenti az antagonista izmok ellenható szerepét, megfelelő szintre szállítja le az izmok tónusát, amivel számottevő energiát lehet megtakarítani. A sportoló csak ilyen állapotban képes a mozgásmintának megfelelően végrehajtani a sportmozgásokat. A mozgáshibák oka ugyanis még a kiváló sportolóknál is gyakran az, hogy az izomtónus kedvezőtlenül magas vagy ritkábban alacsony. A szükségesnél magasabb izomtónus különösen az erő- és gyorsasági gyakorlatokban fordul elő, ekkor lényegesen csökken az erőkifejtés hatásfoka. Ráadásul kellemetlen, illetve fájdalmas következményeket, izomszakadást, rándulást, húzódást okozhat.
Az izom saját tónussal rendelkezik. Az egyes izmok tónusa különböző nagyságú és egyénenként változik. Azok az izmok, amelyek közvetlenül részt vesznek a testtartásban, fokozott tónusúak. Ilyenek például a mély hátizmok, amelyek a gerinc egyenes tartását biztosítják a nehézségi erővel szemben. Ezek az izmok azonban valamilyen formában érdekeltek a legegyszerűbb mozgásokban is. A fokozott tónust, különösen a tartást segítő törzsizom tónusát csökkenteni kell! Az izomtónus csökkentése érdekében a legmegfelelőbbek a lazító, nyújtó gyakorlatok, hajlítások és az akaratlagos ellazulásra törekvés. Főként akkor hasznosak ezek, ha verseny közben a szünetekben alkalmazzuk őket. Ezzel megőrizhetjük a technikailag helyes mozgást. A hosszú ideig tartó statikus erőkifejtések, mint például a dobó-, ugróatléták erőedzése a versenyidőszakban, tónuseltolódást hoznak létre. A magasabb tónus veszélyezteti a finom mozgáskoordinációt, a technika csiszolt végrehajtását.
Az ízületi mozgékonyság növelésének tehát alapfeltétele a bemelegített izom és az ellazulási képesség, amelyek nagyfokú testtudatosságot kívánnak. Tehát bemelegíteni kötelező!