Ottlik Géza: Iskola a határon

Gondoltad volna, hogy van olyan író, aki megírja regényét, majd a megjelentetés előtt visszaveszi a kiadótól, és még 10 évig tökéletesíti? Ottlik Géza, a magyar intellektuális próza kiváló alkotója pontosan ezt tette az Iskola a határon című regényével. A művészi tökéletességre törekedett, de emellett szeretett kártyázni, híresen jó bridzsjátékos is volt, és nem kevésbé jó műfordító.
Érdekes, hogy miközben az Iskola a határont szinte mindenki remekműnek tartja, mégsem készült belőle film. Ottlik szerint a regény úgy van megírva, hogy azt másképp nem is lehet magyarázni, bemutatni:
„A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. Megszoktuk, hogy ne húzgáljunk ki szálakat szövetünkből. Elszakadnak, összegubancolódnák.”
Ottliknak természetesen igaza van. A regényt nem magyarázni kell, nem bemutatni, hanem olvasni… Ennek ellenére most mégis húzgáljunk ki egy-két szálat a regény szövetéből, vagyis vizsgáljuk meg az Iskola a határon című regény néhány jellegzetességét!
Először is lássuk a történetet! A regény a három főszereplő (Both Benedek – alias Bébé, Medve Gábor és Szeredy Dani) történetét meséli el, akik 10 éves koruk körül egy határszéli katonaiskolába kerülnek. Itt különböző megpróbáltatásokon esnek át. Helyzetük rendkívül kiszolgáltatott, mert egy zárt és összeszokott közösség tagjaivá kell válniuk, amelyben a gyerekek között szilárd hierarchikus viszony van. A tanárok és a tiszthelyettesek, Bognár és Schulze, vakfegyelmet és feltétlen alázatot követelnek a növendékektől. Ennek érdekében gyakran alkalmaznak különböző fenyítéseket.
A regény címe témamegjelölő és jelképes is. A történet fő helyszíne valóban egy határvárosban lévő iskola, az iskola azonban valamilyen tudás megszerzését is jelképezi. A múltbeli cselekményszál egy fontos életkori határon játszódik: a felhőtlen és szabad gyermekkor és a felnőttkor határán. A határ azonban több ellentétes dolog metaforája is lehet – kötöttség és szabadság, beletörődés és lázadás, egyén és közösség, embertelenség és humanizmus. Így már a cím is a regény példázatszerűségét sejteti. A katonaiskolába bekerülő gyerekek először elveszítik gyermeki derűjüket, régi kötődéseiket, sőt „civil“ önmagukat is. Ám éppen e veszteségek miatt nyerik meg azt az életre szóló összetartozást, amiről később azt mondják, hogy „talán kevesebb a barátságnál, de több a szerelemnél.“
Érdekes a regény narrációja. Az alaptörténet főszereplői – Medve, Bébé és Szeredy – felnőttként is kapaszkodnak egymásba. Medve írt egy regényt az iskoláséveikről, ezt olvassa az időközben festőművésszé vált Bébé, miközben a nőügyeivel küszködő Szeredy Danival próbálna beszélgetni. Az Iskola a határon tehát regény a regényben. Medve Gábor egyes szám harmadik személyben írt kézirata képezi a „belső regényt”, amely körül az elsődleges elbeszélő, Bébé egyes szám első személyű reflexiói (kiegészítései, javításai, továbbgondolásai) alkotják a „külső regényt”.
A mű a bevezetés után három nagy részre, azok pedig kisebb fejezetekre tagolódnak. Az első és az utolsó fejezet címe a bibliai Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből való. A teljes páli mondat így szól:
„Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”
Egészen sajátos a mű időszerkezete. A cselekmény nem lineárisan halad előre, hanem állandó idősíkváltások jellemzik. A beszédhelyzet visszatekintő, a kettős narráció miatt kétféle személyes visszaemlékezés jelenik meg, így egyrészt lehetetlen az időrend pontos követése, másrészt nincs egyetlen hiteles történet, hanem mindent több nézőpontból látunk.
Érdekesek a beszéddel, a hallgatással, a szavakkal, a megértéssel kapcsolatos motívumok is a műben. A regény a XX. század fontos nyelvfilozófiai kérdését is érinti: képes-e a nyelv pontosan kifejezni a valóságot, vagy minden ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve? „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele“ – írja Medve. Az embert érintő legfontosabb dolgok kimondhatatlanok. Ebben az összefüggésben érthető, hogy Szeredy és Bébé az együtt töltött éveknek köszönhetően metakommunikációs jelzésekből, „ülepen rúgásokból“, morgásokból, félmondatokból jobban megértik egymást.
Az Iskola a határon a műfaj tekintetében is érdekes. Lehet regény a regényről, önéletrajzi regény, fejlődésregény, nevelődési regény, kamaszregény vagy ez mind egyszerre.
A műben komoly filozófiai gondolatok is megjelennek. Ízelítőül kiemelünk most egyet, amin érdemes elgondolkodni: „Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol.”
Zárásképpen még egy furcsaság. Az Iskola határon utóélete sem kevésbé érdekes, mint a keletkezéstörténete. Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, Esterházy Péter lemásolta egy 57x77-es rajzlapra az Iskola a határont. Ő így tisztelgett.