A francia klasszicista dráma

Kedves nézőink, kérjük, kapcsolják ki a mobilkészülékeiket! Köszönjük! Jó szórakozást kívánunk! „Színház az egész világ.” Jól tudjuk ezt Shakespeare (sékszpír) szavai nyomán. Mindannyian valamilyen szerepet játszunk. Te most a tinédzserek mindennapjait éled: az iskolában tanuló vagy, otthon a szüleid gyermeke, barátaidnak jó barát, szerelmednek a kedvese… Az ember ezerarcú teremtmény, és hol is lehetne ezt jobban bemutatni, mint a világot jelentő deszkákon: a színpadon. Gyerünk a kulisszák mögé, és eredjünk a klasszicista színház születése nyomába!
A szálak a XVII. századi Franciaországba vezetnek. XIV. Lajos király uralkodása idején, a polgárság gazdasági megerősödése mellett, erős monarchia jött létre. A vezető műnem a dráma lett. A király kedvelte a színjátszást, így magas színvonalú színházkultúra alakult ki. A kor politikai nagyjai is támogatták a színjátszókat, akik kőszínházakban, labdaházakban vagy magánházakban is felléptek, netán vándortársulatként járták az országot. A Comédie Française (komédí franszez) 1680-ban nyitotta meg a kapuit, és a mai napig elismert színház. A díszletnek a XVII. században még nem volt jelentősége. Függönyt viszont használtak, ugyanis szerepe volt a darab tagolásában. A klasszikus tagolás öt részből állt, ezek az expozíció, a konfliktus, a bonyodalom, a tetőpont és végül a megoldás. A színházak a király fennhatósága alatt álltak, így az úri közönség ízlését kellett kiszolgálni: semmi sem történhetett a színpadon, ami ízléstelen lett volna, vagy nem a király igazságosságát hirdette. Éppen ezért nők is játszhattak a színházakban.
E francia drámák klasszicista jelzője egy művészeti irányzatra utal. A klasszicizmus szó egyaránt jelöl egy művelődéstörténeti korszakot és egy művészeti stílust. Elsőként francia honban jelentkezett a XVII. század második harmadában. Legfőbb jellemzője a normakövetés és a mértéktartás, ez érződik a korabeli darabokon. A francia klasszicista dráma az antik színjátszás alapjain jött létre, az ókori művek jellemzőit és Arisztotelész tanítását dogmákká merevítette. A cselekmény egy szálon fut, egy helyszínen játszódik és maximum egy nap alatt le is zajlik. E tömörség miatt csak a konfliktusok végső kirobbanását tudták ábrázolni. Ezt a szabályrendszert szakszóval hármas egységnek nevezzük, amit Nicolas Boileau (nikolá boáló), a francia elméletíró Költészettan címmel fogalmazott meg:
„A szín helye legyen pontos, határozott. […] Úgy kívánjuk, legyen jólformált a cselekmény, / Történjék egy eset, egy helyen, egy napon; / Kezdettől végig azt lássuk a színpadon.”
Azt is fontosnak tartotta, hogy az író a józan ész szolgálatában álljon. Utóbbit a racionalizmus miatt emelte ki, ugyanis ez a XVII–XVIII. századi eszmei irányzat az ész uralmát hirdette.
A kor nagy alkotói között tartjuk számon Pierre Corneille-t (pier kornejt), akinek Cid (szid) című darabját 1635-ben mutatták be. A spanyol lovagregényekből átvett téma szerint hőse, Rodrigo (rodrigó) a kereszténység katonájaként győzelmet arat a mórok felett. Ezért a királytól jutalmul megkapja a cid, vagyis az úr megnevezést. Jean Racine (zsan rászin) a francia klasszicista tragédia nagymestere és Boileau (boáló) barátja volt. Phaedra (fédra) című műve az 1667-es bemutatón megbukott, ma viszont a legjelentősebb korabeli tragédiának tartjuk. A harmadik kiválóság Molière, akit különösen kedvelt XIV. Lajos. Az uralkodó nem véletlen kapta a Napkirály nevet: hatalmas pompa vette körül, és királyi tervei is grandiózusak voltak – gondolj csak a versailles-i (verszáji) palotára. Szórakozását udvari zene- és színdarabszerzők, és persze szeretők egész sora szolgálta. Madame de Montespan (madam dö monteszpán) szinte a második felesége volt.
Te is láthattad, „színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében”. Minden bizonnyal rád is sokféle szerep vár még a jövőben, de addig is, kinek a bőrébe bújnál a legszívesebben?