A kereszténység születése és elterjedése

Iskolai szüneteid – a nyári vakációt kivéve – vallási ünnepeken alapulnak. Ősszel az elhunytakról emlékezünk meg ősi római, majd keresztény szokás szerint, télen a szeretet ünnepe, a karácsony egyben Jézus születésének ünnepe is, tavasszal pedig húsvétkor a feltámadást, a megújulást ünnepeljük. A szilveszter és az újév, piros betűs naptári ünnepeink pedig a rómaiak találmányai.
A rómaiak különbséget tettek az isteneknek járó szent napok és a mindennapok között. Az istenekkel való kapcsolatukban nagyon pontos, meghatározott szövegű kéréseket és imákat fogalmaztak meg. A háztartás apró istenei külön szentélyt kaptak a házban. Istenhármasuk Jupiter, Júnó és Minerva volt, de görög hatásra más istenek is bekerültek mitológiájukba. A kezdet és vég kétarcú istene, Janus januári évkezdetünkben él tovább. A császárkorban a lakosság egyre nagyobb része a keletről érkező, személyes, érzelmekre ható, a túlvilági boldogság kérdéseire választ adó hitet keresett. Az egyiptomi Ízisz, a perzsa napisten és más, a beavatottak számára ismert istenek egyre népszerűbbek lettek.
A kereszténység Palesztinában született. Róma Kr. e. 63-ban hódította meg a zsidó államot, amely Nagy Heródes király idején viszonylagos függetlenséget élvezett. A zsidók évszázadok óta vártak a Messiásra, a megváltóra, aki majd felszabadítja országukat. A Betlehemben született, de Názáretben felnőtt Jézus 30 évesen kezdte hirdetni, hogy Messiásként, Isten fiaként azért érkezett, hogy megváltsa az emberek bűneit. Jézus tanításaiban az embertársak szeretetét, elfogadását, a megbocsátást hangsúlyozta. A keresztényi segítőkészség, adakozás fontosabb, mint a vagyonszerzés, ezért a gazdagok számára jóval nehezebb a mennybe jutás. Tanítványai, kétkezi munkás zsidók Jézus tetteit és tanításait a Biblia újszövetségi evangéliumaiban, görög nyelven jegyezték le. A zsidó papság féltette tekintélyét Jézustól, ezért elfogatták, majd keresztre feszítették. Három nap után sírját üresen találták, feltámadása után pedig tanítványai, Péter és a többi apostol hitték, hogy hamarosan, Jézus visszatértekor eljön a világvége. Csak a pogány Saulból lett Pál apostol kezdte hirdetni, hogy Jézus halálával megváltotta az emberi bűnöket, és a keresztény hit nemcsak a zsidók, hanem a pogányok számára is elérhető. Leveleiben közérthetően fogalmazta meg görögöknek, rómaiaknak az evangéliumot, a jó hírt.
Az új vallás gyorsan terjedt: nem járt titokzatos beavatási szertartásokkal, egyenlőnek tekintett senatort és rabszolgát, és a gazdagoknak sem kellett lemondaniuk a vagyonukról a megtéréshez. Miután 70-ben a rómaiak felgyújtották a jeruzsálemi templomot, a zsidók nagy része szétszóródott a birodalomban. Ezt nevezzük diaszpórának. A keresztény közösségek Rómában és más nagyvárosokban kezdtek növekedni. A szegényeket a gyülekezetek pénztárából segélyezték, ezt kezelte a püspök. Az utolsó vacsorára emlékeztető szertartásukon, a misén a hívek kis kenyérdarab és bor képében vették magukhoz Krisztus testét és vérét. A keresztények az állam ellenségeivé váltak, mert megtagadták a császárok istenítését. Diocletianus császár 303-ban hajszát indított a lakosság 10%-át kitevő hívők ellen. Ők inkább a mártíromságot, életük feláldozását választották az arénákban, ahol oroszlánok tépték szét őket. Ekkor alakult ki Rómában egy föld alatti katakomba-, azaz labirintusrendszer, ahol a keresztények, ellentétben a római hamvasztással, koporsókba temetkeztek.
Diocletianus utódja, Constantinus [ejtsd: Konstantinusz] császár 313-ban engedélyezte a keresztény vallás szabad gyakorlását. Elnökletével tartották 325-ben az első püspöki konferenciát, zsinatot Niceában [ejtsd: Níceában]. Itt fogalmazták meg Isten egyetlen, de három személyben való létét, az Atya, a Fiú és a Szentlélek alkotta Szentháromságot. Theodosius [ejtsd: Theodóziusz] császár 380-ban államvallássá tette a kereszténységet, a pogány templomokat bezárták, és megszüntették az olimpiai sportversenyeket. Constantinus (ejtsd: Konstantinusz) palotáját Róma püspöke, a pápa kapta meg székhelyéül, mint Péter apostol mindenkori utódja, Jézus Krisztus helytartója.