Erő és erény a sportban és a morális hagyományban

Hó!
Ssz...
A sportetika kérdése az, hogy mi teszi a sportot értékessé. Mi alapján ítélünk valamit jónak, kívánatosnak, követendőnek a sportban?
Mi alapján ítélünk el valamit rosszként, nemkívánatosként, kerülendőként?
A sporttal kapcsolatos ítéleteink hátterében két alapérték áll.
Az első a sportosság.
Ez a cselekvőerőre utal. Képesnek kell lennünk arra, hogy teljes erőnkkel megküzdjünk valamiért.
A másik alapérték a sportszerűség, az erőhasználat korlátozása.
Bizonyos dolgokat megtehetnénk, és mégsem teszünk meg.
A sportban használnunk kell az erőnket, de a sportszerűség megköveteli, hogy adott esetben akár a győzelemről is lemondjunk.
A győzelemről?
Igen. De térjünk még vissza a sportossághoz, az erőhöz!
Az öreg Dániel nem érti, hogy repült el ilyen gyorsan az idő. Csak most volt fiatal. Elillant a sok-sok év, és nem történt semmi lényeges. Dolgozgatott, mint mások, és túl lett rajta valahogyan, mint mások. Kifolyt az ujjai közül az élet, nem maradt belőle semmi, mert soha nem használta igazán az erejét.
Brr, ki akarná ezt? Én küzdeni akarok!
Helyes. Az erőnk használata alapvető érték. Az antik erényfelfogás szerint az él teljes életet, aki képes használni az erejét, a képességeit. A görögök aretének,
a rómaiak virtusnak nevezték ezt.
A virtus szó a férfias jellemre utal. Van benne virtus, mondjuk magyarul arra, aki bátran, tüzesen cselekszik, aki dacol a félelemmel, aki meg mer küzdeni azzal, ami az útjában áll.
A sportban ez a sportosság erénye.
Csak a sportosság fogalma révén értjük meg, mi történt 1968-ban Mexikóban.
John Stephen Akhwari másfél órával később ért be a célba a maratoni futás döntőjében, mint a versenyzőtársai, bepólyált lábán átvérzett kötéssel, alig vonszolva magát.
Sérülten miért nem adta fel?
Azt mondta: „Nem azért küldött a hazám 8000 kilométernyire, hogy rajthoz álljak, hanem azért, hogy célba érjek.”
Hm, szép.
Az erő használata önmagában azonban nem elegendő. Sportszerűség nélkül nem létezik a sport.
Dániel a főnök, mindent elért. Nem voltak aggályai, gyorsan haladt előre a ranglétrán. Mindenkinél jobb akart lenni, és addig küzdött, amíg ő lett a győztes, mindig és mindenben. Ám a sikereinek már senki sem örül. Az erejéből soha nem adott másnak, így egyedül maradt. Hitványnak, értéktelennek, unalmasnak érzi a világot, amelyet mindig sikerült legyőznie. Belefulladt a győzelmeibe.
Jaj, ez sem túl vonzó!
Az antik világ összeomlását követő hatalmas kulturális változás a kereszténység jegyében zajlott. A keresztény vallás, az erőhasználatról való lemondást, a gyöngébbet támogató cselekvő szeretetet tekinti erénynek.
A felebaráti szeretet, az agapé, a másik ember javának minden érdektől mentes figyelembe vétele, a gyengék és kiszolgáltatottak irányában tanúsított segítőkészség erénye.
Nem az az erényes ember, aki mindig, mindenkivel szemben gyakorolja a saját tetterejét, hanem aki képes lemondani az erejéről, hatalmáról, illetve képes adni belőle a gyengébbeknek.
A sportosság és a sportszerűség egyazon képességünk ilyen vagy olyan használatán alapszik.
E kettőség a modernség korában születő sport alapja. A modern sport értékvilága egyaránt táplálkozik az antik és a keresztény hagyományból.
A cselekvés és a cselekedettől való tartózkodás ugyanarról a lelki tőről fakad: ez a belső konfliktusok forrása.
A sport alapvető etikai értéke abban áll, hogy benne a sportosság és a sportszerűség konfliktusa feloldódhat.
Küzdj maximális erővel, de tiszteld a másik embert maximális figyelemmel!
Ez a sport üzenete mindenkinek.