Impresszionizmus, szimbolizmus és a lírai műnem megújulása

Az életünk megszámlálhatatlan pillanatból áll. A legtöbb elmúlik anélkül, hogy később fel tudnánk idézni. Ezért örökítjük meg őket. Főként azokat a pillanatokat, amelyek fontosak a számunkra. Emlékezni akarunk rájuk. Ehhez ma elég egy fényképezőgép vagy egy okostelefon. A pillanatok keltette impresszióinkat, benyomásainkat, az ezekhez fűződő hangulatainkat már nehezebb rögzítenünk. „Különös táj a lelked: nagy csapat / álarcos vendég jár táncolva benne; / lantot vernek, de köntösük alatt / a bolond szív mintha szomoru lenne” – írja Holdfény című versében Verlaine (verlen). Ezeknek a hangulatoknak a kifejezésére sokszor csak a művészet képes: egy percre megfogni, „ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset” – írta Kosztolányi Dezső a XX. század elején. A festészet, a zene és az irodalom azonban már a XIX. század második felében erre törekedett.
A művészek az elfutó pillanat által kiváltott benyomásaikat, hangulataikat örökítették meg. A benyomást idegen szóval impressziónak hívjuk. Azt a művészeti irányzatot pedig, amely ennek a kifejezésére törekedett, impresszionizmusnak. Az irányzat Monet (moné) Impresszió, a felkelő Nap című festményéről kapta a nevét. Figyeld meg a képet! A megragadott pillanat vázlatos kidolgozása, az éles körvonalak hiánya, a folt- vagy pontszerűség az ábrázolásban meghökkentette a kritikusokat. Hanyagsággal vádolták az impresszionista festőket. Számon kérték rajtuk a képek kidolgozottságát. Pedig ezek a festők: Monet, Manet (mané), Degas (dögá) és Renoir (rönoár) a pillanat keltette benyomás és a belőlük fakadó hangulat érzékeltetésére törekedtek.
A hangulatoknak nincsenek éles körvonalai, gyakran összemosódnak egymással. A fény és az árnyék játékából fakadó benyomást, a víz tükrén megcsillanó napfényt, a hullámok mozgását, a levegő vibrálását nem lehetett hagyományos eszközökkel kifejezni. A festészet hatására ez az irányzat a zenében is jelentkezett. A zenei impresszionizmus legfőbb képviselője Debussy (döbüsszi) volt.
Az irodalomban a pillanatnyi benyomások kifejezésére a lírai műfajok voltak a legalkalmasabbak. A költészetben egymásba csendült a szín, a hang és az illat. Azt kérdezed, hogyan lehetséges ez? Az érzékterületek összemosásával. Ennek az eszköze a szinesztézia: az érzéki benyomások (a látás, a hallás, az ízlelés, a szaglás és a tapintás) együttes, összevont megjelenítésének szóképe: színes hallás. Az irodalmi impresszionizmus főbb képviselői a világirodalomban Baudelaire (bodler), Verlaine és Rimbaud (rembó), a magyar irodalomban a fiatal Kosztolányi, Juhász Gyula és Tóth Árpád voltak. Az impresszionista költők sok melléknevet és főnevet, és kevés igét használtak: „Mint túlédes, setét, unt, kávéházi lőrét, / Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós / Fülledt, fáradt estéken lankadt illatú, langyos / Italát bánatomnak” – írja Tóth Árpád. A melléknevek és a főnevek halmozását alkalmazó stílust nominális stílusnak nevezzük.
Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, valami ritka, szokatlan dolog történik velünk. Sok ilyen titokzatos, megfejthetetlen esemény van az életünkben. Például nem minden nap száll a vállunkra egy pillangó. Persze lehet, hogy semmi különös nem történt. De az is lehet, hogy ennek a pillanatnak üzenete van a számunkra. De vajon mi lehet ez? Amíg töprengünk, a pillangó tovarebben. A pillangó lehet jelkép: a lélek szimbóluma. Sok jelképpel találkozhatunk az életünkben. „Jelképek erdején át visz az ember útja” – mondja Baudelaire.
A XIX. század utolsó harmadában létrejött, jelképeket, szimbólumokat használó művészeti irányzatot szimbolizmusnak nevezzük. A szimbolizmus elsősorban irodalmi irányzat volt. A szimbolizmus költői kifejezőeszközei hasonlóak az impresszionizmuséhoz. Csakhogy a szimbolista versben mindig egy jelkép áll a középpontban, vagyis a szimbólum a szöveg központi alkotó eleme lesz. Ilyen szimbolikus kép például Verlaine-nél (verlennél) a táj mint a lélek metaforája: „Különös táj a lelked.” Ehhez kapcsolódnak a vele hangulatban vagy jelentésben összefüggő szóképek, a szív, az álarcos vendég, a szomorúság, a tánc, a lant: „[…] nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.” Együttesen utalnak a kimondhatatlanra. Nem is tudjuk pontosan megfejteni, mit jelent a tánc, a lant, a köntös, csak sejtjük. Ez azért van, mert a szimbolista vers kiaknázza a szavak másodlagos jelentéseinek sokféleségét. Így nem jön létre egyetlen kizárólagos megfeleltetés, mint az allegória esetében. A szimbólum inkább csak sejtet, sugalmaz, mintsem egyértelműen megnevez.
A XX. század elején a két említett művészeti irányzat háttérbe szorult. Helyettük új, radikálisabb irányzatok léptek a színre az új életérzések kifejezésére. És megjelent egy új művészeti ág, a film is.