Victor Hugo

Vajon mi köze Victor Hugónak (viktor ügó) az Európai Unióhoz? Hogyan sorolható be Eleanor Roosevelt, Martin Luther King vagy Nelson Mandela közé? Úgy, hogy Hugo a 19. század emberjogi aktivistája volt. Sokat tett a halálbüntetés eltörléséért, az általános választó- és szerzői jogokért, a sajtószabadságért. Védte a gyermekek és nők jogait. Az 1849-es párizsi békekongresszuson pedig egy európai szintű unió vízióját festette meg:
„Tételezzük fel, hogy Európa népei, félretéve a kihívásokat, féltékenységet, gyűlöletet, szeretettel viseltetnek egymás iránt. Tételezzük fel, hogy embernek nevezik elsősorban önmagukat, s csak másodsorban franciának, angolnak vagy németnek. S ha a nemzet hazát jelent, akkor az emberiség egyetlen családot alkot.”
1820-ban a francia romantika a születésnapját ünnepli. Ekkor jelent meg Lamartine Költői elmélkedések című kötete, ami már új stílust jelez. A klasszicizmust, az igazi francia szellem jelképét nem volt könnyű legyűrni. A napóleoni császárság hivatalos művészeti irányzatként jelölte meg azt. Így a romantika csak az 1830-as forradalom után bontakozhatott ki Franciaországban. Hugo Hernani című drámáját 1830-ban mutatták be. A mű első sorátlépését hallva a klasszicizmus képviselői füttykoncertben törtek ki. A fiatal romantikusok összecsaptak velük a „mellények csatájában”. Az író hívei egyforma mellényben érkeztek, hogy kifejezzék az összetartozásukat. 1830. február 2-ával a francia romantika győzedelmeskedett. Hugo pedig a romantikusok vezérévé, a szabadság és a prófétaköltő megtestesítőjévé vált.
Hugo epikát, lírát és a drámát egyaránt alkotott. Első kötete 1822-ben jelent meg. Kezdetben a klasszicista hagyományt és a romantikus művészeteszményt próbálta összeegyeztetni. Lírai csúcsteljesítménye a Századok legendája. Egyre liberálisabb eszméket vallott, és köztársaságpártivá lett. 1851-től emigrációban élt a császár 1870-es bukásáig.
A nyomorultak című, 1862-es regényével a világ lelkiismeretét kívánta felrázni. A mű romlott világában egy volt fegyenc és egy utcalány képviselik az erényt. A történelem is feltárul: a waterlooi csatától az 1832-es forradalomig. De a szerző minden kérdésben hallatja a hangját: argó, azaz tolvajnyelv, waterlooi csata, börtönök embertelensége, Párizs forradalmi napjai és építészete…
A cselekmény több szálon fut, az író váltogatja őket, az izgalmas fejezeteket késlelteti. A középpontban Jean Valjean jellemének fejlődése áll. A férfit a szegénység kényszeríti lopásra. A börtönévek megkeményítik, s csak egy püspök jósága idéz elő benne látványos jellemváltozást. Ezüsttárgyakat rabol az egyházfitól, aki ennek ellenére kimenti a törvény kezéből. Még két gyertyatartót is ajándékoz neki. Ekkortól kezdve a jóság és az emberszeretet irányítja. Nevet változtat, egy találmánya révén vagyont szerez. Egy kisváros polgármestereként a pénzéből iskolákat, segélypénztárakat hoz létre. Javert felügyelő azonban a nyomában van. Egy idegen férfit tartóztat le, hogy ő a körözött fegyenc. Valjean lelkiismereti kérdése: feladja-e magát a helyes úton járó ember, amikor helyette valaki mást akarnak elítélni? Nagyszabású jelenetben vallja be személyazonosságát, de a gályarabság elől megszökik.
Jean alakja kapcsolatot teremt a többi szál hősével is. Fantine, a munkáját elveszítő nő utcalánynak áll, hogy pénzt küldhessen a lányát nevelő pénzsóvár házaspárnak. Fantine halála után Valjean veszi magához a kis Cosette-et (kozett). Egy párizsi zárdában talál neki menedéket. A forradalom idején Javert-t Jean Valjean menti meg a katonák karmaiból. A barikádokról kihozza a sebesült Mariust is, a felserdült Cosette-ért titkon epedő fiút. A csatornán át menekülve ismét útjába akad a felügyelő. Együtt viszik haza Mariust. Jean Valjean ezután készen áll megadni magát Javert-nek. De a rendőr elengedi. Életében először Javer gyávának érzi magát, ezért a Szajnába ugrik. A történet végén az öreg Jean Valjean egyedül él. Cosette látogatásai lopnak örömöt a napjaiba. A lány és Marius is vele vannak, amikor végelgyengülésben meghal. Jó emberként, megdicsőülve távozik az élők sorából. Jean Valjean végül az író eszméit testesítette meg. Hugo ezen elveinek így adott hangot az 1849-es párizsi békekonferencián:
„…s a háborúkra kiadott, őrjítően nagy összegeket állítsák a béke szolgálatába. Teremtsenek belőle munkát, tudást, költsék az ipar, a kereskedelem, a közlekedés, a mezőgazdaság fejlesztésére, tudományokra, művészetekre. […] A világ arculata meg fog változni.”
Mit gondolsz, megváltozott?