Egyén és közösség egysége a sportban

Annyit hallani manapság: mit jelent az egészség, és mi köze a sporthoz?
A sportolás egészségessé tesz. Nyilván a biológiai egészség, az optimális működés, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség jut eszünkbe. Ám az egészség mint egészlegesség tágabb fogalom, s a sport e tágabb értelemben is egészségessé tesz.
A hagyományos kultúrák egészségfogalma homeosztatikus és a megőrzésen alapul. Az egyén és a közösség akkor egészséges, ha megőrzi az egyensúlyt környezetével, s vele együtt képez egészet.
A modern kori ember felfedezi és meghódítja a világot. Akkor érzi magát egészségesnek, ha folyamatosan újul, ha tanul, ha új területekre hatol be. Az ő egészségfogalma dinamikus.
Az élsportban a dinamikus elem a teljesítményelv, amely egyre új és újabb rekordokat követel. E közelítés a végtelenhez azonban már az ember biológiai egészséget veszélyezteti. A végtelenség soha nem lehet egész, mert nem határolható be, mint az emberi lét.
Az ember egészsége azt is jelenti, hogy nem akar túllépni a határain. A sportosság dinamikus végtelenségének eszméjét ki kell egyensúlyozni a végesség elfogadásának emberségével. A sportolás addig szolgálja az ember egészségét, amíg a határok felismeréséről és az önismeretről szól, nem pedig az örökös önmeghaladás mindent felülíró kísérletéről.
A sport tehát az egészség homeosztatikus fogalmát valósíthatja meg?
Igen. Ám nem minden hagyomány vezet el az egészlegességhez.
A platóni alapokra épülő nyugati gondolkodás évszázadokon keresztül kettéhasította az embert, azt sugallva, hogy részei, a test és a lélek, élesen elválaszthatók egymástól.
Ez a test leértékelését is jelenti: a test a halhatatlan lélek börtöne.
A modern természettudományos felfogás sem bánik jobban a testtel, hajlamos azt személytelen gépezetnek tekinteni.
A sportolás azonban rádöbbenthet arra, hogy a test és a lélek elválasztása és a test elgépiesítése mesterséges szemléletmódok.
Sportolás közben nincs különbség test és lélek között, így létezését az ember egységes egészként, egészlegesen élheti meg, a szellem a testi versengésben pedig nem valami önmagától idegen tevékenységet végez: saját erőnk, küzdőképességünk megtapasztalásában testünk nem gépezet.
A sport egészségfogalma tehát egyensúlyt teremt, és lehetővé teszi önmagunk egészként történő megtapasztalását?
Igen, de nem csak az egyén szintjén. Van még egy fontos mozzanat.
A modern fogyasztói társadalomban sérül a tágabban értett egészség. Az emberi létezés épp annyira egyéni, mint közösségi: ebben áll egészlegessége.
Ha az egyén feloldódik a közösségben, akkor megszűnik a közösség is: uniformizált tömeg keletkezik.
Ha az egyén elszigetelődik a közösségtől, elsorvad.
E két tendencia egyaránt jellemzi korunkat. A fogyasztás társadalmi folyamatai a tömeg egy elemévé alacsonyítják le az egyént, a fogyasztásban való létezés pedig elszigeteltté teszi azzal, hogy az élvezet válik létének központi fogalmává.
A sport az egészség e kettős megbomlását is orvosolni tudja. Úgy valósul meg benne az egyén és a közösség harmonikus viszonya, hogy mind az egyén, mind a közösség megőrzi sajátságos vonásait.
Mindenki verseng versenytársaival, de szüksége is van rájuk ahhoz, hogy ő maga a kiválóság magasabb fokát érhesse el. Együttműködés nélkül nincs versengés, ahogy a rivalizálás sem hiányozhat. Az egészlegesség úgy valósul meg, hogy az együttműködés közösséget teremt a versengésben, ám olyat, amelyben a versengő felek a rivalizálás révén megőrzik egyéni mivoltukat.
A tiszta sport tág értelemben is egészségessé tesz.