Előzetes tudás
Tanulási célok
Narráció szövege
Tessék, a fele ambróziám!   
De én halandó vagyok, nem jár az isteni eledel…   
Egy hajóban evezünk, vedd el, ez így fair!   
A fair play mára demokratikus kultúránk alapfogalmává vált, olyan alapelvvé, amely az élet minden területén érvényesíthető.    
Jelentésének egyik gyökere az antik igazságosság eszménye,  mai formája azonban a modern sport közvetítésével terjedt el.  
Ettünk, ittunk, irány Anglia!   
A XIX. századi Angliában public school-nak [páblik szkúlnak] nevezték a közép- és felső középosztálybeli ifjak iskoláit.    
E kollégiumokban folyt a leendő társadalmi elit képzése.  
A nevelés fő célja az volt, hogy felkészítsen a szabad versenyen alapuló kapitalizmus világára, a létért folyó küzdelemre.   
Ugyanakkor korlátozó elvként a gentlemanlike [dzsentlmenlájk] magatartás igénye is érvényesült.   
A fiatalok fejlődésében fontos szerepet játszott a labdarúgás és a rögbi. E sportok egyesítették a két, egymásnak látszólag ellentmondó elvet, hiszen küzdelemre, de úriemberhez méltó küzdelemre neveltek.   
A sport akkori jelentőségét Charles Kingsley [csárlsz kingszlí] így fogalmazta meg: a felnövekvő nemzedék a sportban „kicsinyben hozzáedződik az élet nagy arénájához”.  
E játékok, miként az élet is, nagyon kemények voltak, ugyanakkor megteremtették a játék kedvéért való játék, az elegáns küzdelem igényét is.   
Az óangol „fair” szó eredetileg szépet jelent.  
A modern fair playben a küzdelem érdek vezérelte világa összefonódik a szépség érdekmentes világával. Így máshová kerül a hangsúly, nem a nyerésre. A versengés alkalmat ad a kiválóság megszerzésére, és éppen a versenyzőtársak segítenek hozzá saját kiválóságom elnyeréséhez.    
Ez a mi jelenlegi fair play felfogásunk is. Robert Simon [robert szájmon], kortárs filozófus szerint a sportverseny alapértéke nem a győzelem, hanem az, hogy képesek vagyunk-e megfelelni az értékes ellenfél által támasztott kihívásnak.  
A sportolás motivációja így nem a győzelem megszerzése, hanem a kiválóság kölcsönös keresése.   
A nemes versengésben a résztvevők együttműködnek, s minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a lehető legjobb kihívást jelentsék egymás számára.   
Vagyis, hogy a legjobbak legyenek...   
Nem. Nemcsak azért kell dolgoznod, hogy a legjobb legyél, hanem azért, hogy a legjobb ellenfél váljon belőled.    
Másokért is edzel, hogy másokat is kiválósághoz segíts.   
Szép eszmék...,  
de ne feledkezzünk meg a tényekről!  
A sport eszmeisége és értékrendje nem maradt érintetlen a társadalmi változásoktól.   
A XIX. század demokratikus átalakulása, az egyenlőség mind szélesebb körű érvényesítése az elithez kötődő sportot a társadalom más rétegei számára is hozzáférhetővé tette.   
Olyanok is sportolni kezdtek, akiknek a sport a társadalmi felemelkedés, a megélhetés esélyét jelentette.   
A szegényebbek azonban nem engedhették meg maguknak, hogy csak a játék kedvéért játsszanak, ha ez korlátozta őket a győzelemben.   
A modern sport paradox helyzetbe került. Ha megőrzi a fair play elitista amatőr eszményét, akkor kirekeszti a sportból a társadalom alsó rétegeit, megtagadja tőlük az esélyt, hogy a sport révén felemelkedjenek. Ez nem fair.    
Ha azonban lehetővé teszi a professzionalizmust, és megteremti a sportolói hivatást, akkor veszélybe sodorja a szép játék, sőt, a sport igazságosságának eszméjét, vagyis éppen a fair playt.  
Senki sem rekeszthető ki a sportból. A demokratizálódás útja azonban nem jelentheti azt, hogy lemondunk a fair playről a professzionális sportban, hanem azt kell jelentenie, hogy a társadalom tagjait hozzuk fair helyzetbe.   
Ebben a folyamatban a sport felelőssége óriási. Példamutatónak kell lennie, mert mintát adhat a társadalomnak a fair play megvalósítására.
Kapcsolódó fogalmak
Ajánlott irodalom
Kun László: Egyetemes testnevelés és sporttörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998., 150–187.
A Tűzszekerek című film megtekintése