A sportoló erényei

Dani, nézd csak!
Te jó ég, ki ez?
Ilyen az az ember, aki veszni hagyja vagy rosszul használja a képességeit. Mindene megvan, de mégsem sikerül neki semmi.
Igazítsuk csak helyre!
Minden emberi képesség magában hordozza a lehetőséget, hogy erénnyé, kiválósággá váljon.
Az ókortól kezdődően a középkoron át egészen a mai napig fontos erények a bátorság, a mértékletesség, a kitartás, a hűség, az alázat és a küzdőszellem.
Ezek az erények mindenkiben ott lapulnak csíraként, de attól függően növekednek vagy halnak el, hogy gondozzák-e őket vagy sem.
Az sem mindegy, hogy megfelelően nevelik-e őket, hiszen túltengve a bátorság már nem erény, hanem olyasvalami, ami túllő a célon, vakmerőség. A mértékletesség túlzásba vitele sem kiválóság, hanem önsanyargatás.
Akkor mitől függ, hogy miből mennyi a kívánatos?
Egy újabb erénytől, a helyzetfelismeréstől vagy okosságtól. Ez, miként a neve is mutatja, helyzetről helyzetre kell, hogy döntést hozzon, s ez valóban nagy kihívás.
A fontos erényeknél is vannak még fontosabbak. Ezeket kardinális, sarkalatos erényeknek nevezzük.
Az okosság is ilyen kardinális erény. Ha hiányzik, hiába minden egyéb kiválóság.
Dacára minden bátorságának és kitartásának, ha valaki nem látja át, hogy vannak helyzetek, mikor inkább engedni kell, az nem erényes ember. Bármilyen hűséges is valaki, ha nem ismeri fel, hogy abban a helyzetben, amelybe éppen került, már másra van szükség, nem erényes.
Az okosság tehát a legfontosabb?
Nem. Ahogy Arisztotelész mondja,
az erény szerzett készség arra, hogy jót cselekedjünk.
Márpedig a helyzetfelismerés nem képes megítélni, hogy a cselekvés célja jó-e vagy rossz, csak azt, hogy valamely cél eléréséhez mi a kívánatos út vagy mérték.
A legfontosabb erény ezért, amely mindenkor jóra vezet, s amely minden egyéb erény feltétele, az igazságosság.
Igazságosság nélkül minden erény semmivé foszlik.
Az okosság kardinális erénye mértéket szab más erénynek, az igazságosság pedig olyan vezérfonalat ad a cselekvő kezébe, amely abszolút, tehát bármely helyzetben irányt mutat.
Ez szép, de mi köze mindennek a sporthoz?
Kell-e bátorság ahhoz, hogy sérüléstől, vereségtől nem félve felvállaljuk a versengést?
Mértékletesség nélkül képesek lennénk-e a felkészülés érdekében lemondani olyasmiről, ami kellemes, ám mégis hátráltat?
Elképzelhető-e kitartás nélkül, hogy egyetlen célra koncentrálva nap mint nap erőfeszítést tegyünk?
Létezhet-e csapatszellem hűség nélkül?
Kell-e alázat ahhoz, hogy tiszteljük ellenfelünket még akkor is, ha éppen olyasvalakivel kell ringbe szállnunk, akit nem kedvelünk?
Elérhetünk-e bármit is erős lélek, markáns küzdőszellem híján?
A sport erényességet követel, s így erényességre nevel.
Igaz, igaz. De az okosság? Van köze a sporthoz?
Minden erény túlzásba vihető. Tudnunk kell, meddig mehetünk el a bátorságban, s mikortól kockáztatjuk a magunk vagy mások testi épségét, s ugyanígy van ez a többi erénnyel is. Az okosság győzelemre vezet, hiszen a sportban nagyon fontos a helyzetfelismerés. Nincs szabály arra, hogyan győzhetünk, csak helyzetek, amelyeket vagy megragadunk, vagy elmulasztunk.
Belátom, de akkor ennyi, ugye?
Szó sincs róla, a sportban is az igazságosság az alapja minden erénynek, így még az okosságot is megelőzi.
A győzelemre vezető képességnél is fontosabb?
Igen, mert ha olyan helyzetet használsz ki ügyesen, amely jogosulatlan előnyhöz juttat az ellenfeleddel szemben, akkor hiába gondolod magadénak a győzelmet. Nem gyakoroltad az igazságosság erényét, s minden dicsőséged hiábavaló.
A legfontosabb erény az igazságosság.