Horatius és Vergilius

Mit gondolsz, az aranynak mennyi köze lesz a témánkhoz? Irodalomról, költőkről beszélünk, de e nemesfém többször is a középpontba fog kerülni. Elsőként azért, mert a klasszikus kori római irodalom ún. „aranykoráról” beszélünk. A Kr. e. 40-es évektől, Augustus uralkodásával beköszöntött a PAX ROMANA, vagyis a római béke időszaka. A háborúktól mentes légkör kedvezett a kultúra virágzásának.
Vergilius, a római epikus költészet legnagyobb hatású alkotója is a gazdag és befolyásos támogató, Maecenas (kiejtés: Mecénász) segítségével alkothatott ezekben az években. Vergiliust már az ókorban is tisztelték és szerették, a későbbi korok eposzírói pedig (pl. Dante vagy Vörösmarty) példaképként tekintettek rá.
Vergilius nevét hallva két műfaj juthat az eszedbe: eposz és ekloga. Az eposzról már az Iliász és az Odüsszeia kapcsán tanultál. Vergilius életének legnagyobb epikus alkotása az Aeneis (kiejtés: Éneisz) című hőskölteménye. E művével valójában a békét teremtő Augustus császár dicséretét zengte. Eposza hűen tükrözi Róma nemzeti nagyságát. Tíz éven keresztül írta, de nem tudta befejezni, és mivel időközben kiábrándult Augustus császár politikájából, így azt kérte, semmisítsék meg a kéziratát, ám végakaratát nem teljesítették. A történet hőse Aeneas (kiejtés: Éneász), aki Trója pusztulása után érkezett Rómába. Már az Iliászban is feltűnik, ott az istenek nem hagyják meghalni, mert rá még nagy feladatok várnak. Ezek a nagy tettek Vergilius eposzában bontakoznak ki. Az eposz 12 énekből áll, az első hat ének Aeneas Trójából való menekülését, majd bolyongásait követi nyomon, ezt latin Odüsszeiának is nevezzük. A 7–12. ének pedig az új hazáért vívott véres küzdelmet meséli el, ezt latin Iliásznak nevezzük. Vergilius tudatosan imitálja a homéroszi eposzokat, de bizonyos tekintetben meghaladja azokat. Megőrzi a teljes eposzi kelléktárat: például in medias res (kiejtés: in mediász resz) kezdődik a történet, és az invokációt, propozíciót, enumerációt is alkalmazza. Közös az Odüsszeiával a szerelemmotívum, lásd Odüsszeusz és Nauszikaa; illetve Aeneas és Didó szerelmét; bár míg Odüsszeusz nem táplálja Nauszikaa szerelmét, addig Aeneas és Didó közt nagy szerelem lobban. Hasonló továbbá a szerkesztésmód, a háborús háttér, a szereplők alakja, karaktere. Az alvilágjárás motívuma is közös, Odüsszeusz és Aeneas is leszáll az Alvilágba, ám Aeneas már láthatja a jövőt is, utódaival is találkozhat.
A polgárháborús korszak békét, idillt kereső élményeiből születtek meg Vergilius eklogái. Mik is ezek? Vergilius több pásztori tárgyú, ún. bukolikus művet írt. Ezek a hexameterben íródott művek párbeszédes formájúak voltak. 10 darab ilyen pásztorkölteményt jelentetett meg Eclogae, vagyis Válogatás, szemelvények címen Kr. e. 37-ben. A műfaj megteremtője a görög Theokritosz volt, aki idillnek, azaz életképnek nevezett verseiben először szerepeltetett marhapásztorokat, azaz bukoloszokat. (Innen ered a bukolikus költemény elnevezés.) Theokritosz pásztorai a természettel békében élnek, a hexameterben íródott, párbeszédes formájú költemények harmóniát tükröznek. Vergilius azonban megújította a műfajt. Eklogái szintén hexameterben, s párbeszédes formában íródtak, de szereplői már itáliai kisbirtokosok, akiknek idillikus életét feldúlja a polgárháború, és a földjeiket kisajátítják. Nála a pásztori környezet egy olyan szellemi világot szimbolizál, melyben csak a szép és jó uralkodik. Ez a hely Árkádia. Erről a lX. eklogája tanúskodik a legszebben. A két szereplő, Lycidas és Moeris (kiejtés: liszidasz és mőrisz) a boldog békeidőt idézik fel. Ezzel állítják szembe a szomorú jelen képeit, a polgárháborús viszonyokat. Moeris földjét elvették, az erőszak ellen tiltakozó társuk pedig majdnem életét vesztette. A beszélgetők a költészet világába menekülnek, hisz vigaszt csak az adhat, ezért kezdenek régi dalokat idézni egy idilli, szép világról. Vergilius IV. eclogájában az utókor a Krisztus eljövetelét megjövendölő próféciát látta, melyre az alábbi motívumokból következtettek: „már megtérhet a Szűz“, „már új sarjat küld a magasból a földre az ég is“, „isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek“. Emiatt a középkorban Vergiliust pogány szentként tisztelték, és ezért válhatott Dante kísérőjévé az Isteni színjátékban. A XX. században az ekloga műfaját Radnóti Miklós elevenítette fel és ültette át a modern kori lírába.
A római szerzők közül Horatius volt a legnagyobb hatással a későbbi korok irodalmára, az utókor nemes egyszerűséggel költőfejedelemnek nevezte. Életfelfogását a nyugalom és a fegyelmezettség jellemzi. Szerinte a legfőbb mérték: az ellentétek közti belső egyensúlyra való törekvés. Így vált életbölcsességévé az aurea mediocritas (kiejtés: aurea mediokritasz), vagyis az arany középút, azaz a szélsőségektől való tartózkodás elve. Másik fontos életelve a Carpe diem , (kiejtés: kárpe diem) vagyis élj a mának, ragadd meg a napot! Mert akkor élünk helyesen, ha minden napunkat úgy éljük, mintha az az utolsó lenne, és vegyük észre az élet apró örömeit! Horatius az ókori sztoikusok tanítását, a bölcs megelégedést is életbölcsességként hirdette. E szerint ne akarjunk mindig mást, mint amink van, ne legyünk elégedetlenek javainkkal, mert akkor soha nem lehetünk boldogok. Ez utóbbi tanítással vitatkozik Babits Mihály az In Horatium című versében.
Életbölcsességeiről a négy kötetben megjelent ódáiban, vagy – ahogy ő nevezte őket – carmeneiben (kiejtés: kármeneiben) vall. Ezek a változatos témájú, emelkedett hangvételű művek Szapphó és Anakreón ódáit veszik alapul. Művei közül kiemelkedik a Thaliarchushoz írt carmenje.(kiejtés: kármen, Taliarkhuszhoz), melyben a kint és bent világának ellentétbe állítása után fogalmazza meg a carpe diem tanítását: élj a mának, a múltat ne kutasd, a jövő szenvedéseitől, az öregségtől ne félj, mert az tönkreteszi a pillanat szépségét. A vers végén az itt és most feladatát rögzíti: élvezd a tavaszt, az ifjúságot, a szerelmet! E gondolatkör a XIX. században Berzsenyi ódáiban tér vissza erőteljesen. Nem véletlenül nevezzük őt a „magyar Horácnak”. (kiejtés: Horác) Berzsenyi az alapelvek és az életbölcsességek mellett Horatius visszatérő motívumait, például a hajózást is, toposzként használja. A hajóút nem más, mint az életen való biztonságos átjutás ősképe.
Tanegységünket Horatius örökérvényű tanításának gondolatával zárjuk: „Éld e napot, és a ködös holnapiban ne bízz!”. Időzz el e gondolattal!