Az érvek és az érvelés módszerei

A filmekben sokszor látni, de az életben is megesik, hogy egy erős állításhoz bizonyítékokat követelünk. E nélkül az állítást nem fogadjuk el. Hogyan is lehet bizonyítani, és mire elég az valójában?
Kulturált meggyőzést és vitát csak érvekkel lehet folytatni. A hétköznapi érv fogalmunknál szigorúbb a retorikai fogalom. Az érv egy bizonyított vagy cáfolt állítás. Érv például az, hogy „Nyomtassunk kevesebbet, így védjük a környezetet, hiszen a kevesebb papír kevesebb fa kivágásával is jár.”, mert alátámasztjuk az állítást. Tehát az érv három része: a tétel, a bizonyítás és az összekötő elem. A példában a kevesebb nyomtatás felvetése a tétel, aminek jóságát a környezet védelme bizonyítja. A tétel jól felismerhető, hiszen ez az, ami mellett érvelünk, gyakran egy határozott állítás, egy felvetés. Az összekötő elem az iménti kettő közötti kapcsolatot magyarázza. Ha jól ismert az összefüggés, el is hagyható, amint ennél a példánál is.
Az érvek a bizonyítás módjában különböznek. A bizonyítás lehet egy meghatározás, összehasonlítás, körülményekre hivatkozó vagy tényszerű adatokra támaszkodó, de alapulhat valószínűségen, az egyes és általános elven, ok-okozati összefüggésen, illetve ellentéten is. Hogy melyik fajta érvet használjuk, az attól függ, mire van lehetőségünk, mi illik a beszédhelyzethez, és hogy melyik érv mennyire erős.
Az érvelés nem nélkülözheti a logikát, ezért az érvelési módszereket is logikailag különítjük el. Létezik induktív és deduktív érvelés. Az előbbi kifejezés fő jelentése, hogy az egyes dolgoktól haladunk az általánosítás felé. Utóbbinál fordítva: az általános tételből következtetünk az egyes dolgok jellemzőire.
De nézzünk érvpéldákat, először az induktívat! Beszélőnk három tényből jut a végső következtetésre, általánosít. A példán látszanak az indukció előnyei és hátrányai is. A tételéhez valóban konkrét bizonyítékokat szolgáltat, amelyben lehet rendszert feltételezni. Ám az ilyen érvelésnél tudomásul kell venni, hogy az összefüggés az állítások és a következtetések között csak valószínűségi, sohasem százszázalékos. A példánkban három napig volt baj a buszjárattal, nincs bizonyíték rá, hogy minden nap ilyen. Hétfőn a hétórás busszal mentem, de irdatlan tömeg volt. Kedden erre a buszra nem is fértem fel, és amint hallom, sokat késett. Szerdán épphogy felfértem, de összegyűrődtek a papírjaim. Ezzel a busszal egyszerűen nem lehet munkába járni.
Lássuk a dedukciót! A deduktív következtetések szigorúan logikusak, és szillogizmusokon keresztül valósulnak meg. A szillogizmus két előzményből jut egy következtetésre, konklúzióra. Az itteni biológiai állításon jól látszik működése: „Ennek a rovarnak nyolc lába van. A pókoknak nyolc lábuk van. Ez itt egy pók.” Ez éppen egy kategorikus szillogizmus, mert a kategória jellemzői a belé tartozó összes dologra érvényesek. Könnyen hiba csúszhat az ilyen érvelésekbe, ha az általánosítás helytelen, itt például a kosárlabdázás egyáltalán nem általánosítható az összes amerikaira.
Máskor vagy az egyik állítás, vagy mindkettő feltételes, ez a feltételes szillogizmus:“Ha itt játszol mellettem, zavarsz. Ha zavarsz, hibázok. Tehát ha itt játszol, hibázok.” Ezen érvelés fő hibalehetősége, hogy a feltételezések még önmagukban is lehetnek hamisak.
A szétválasztó szillogizmus választási lehetőségeket kínál, amelyek viszont együtt nem teljesülhetnek: „Vagy félreteszünk pénzt az egyetemi tandíjra, vagy megvesszük a jobb tévét. Mivel felvettek az egyetemre, nem vehetjük meg azt a tévét.” Ennek is vannak veszélyei, például ha kevesebb lehetőséget kínál fel, mint amennyi valójában létezik.
Ne feledkezzünk meg az érvelési hibákról sem! Egy érvelés során mindig csak a partnered álláspontját támadod, soha nem a személyét! Gyakori hiba az önmagába visszatérő érv, vagyis amikor az állításunkat nem támasztjuk alá érvvel. Fontos, hogy minden közlést csak az adott szövegkörnyezetben értelmezzünk, ne ragadjunk ki állításokat korábbi beszédhelyzetekből! Alapvetően legyünk nyitottak a partner álláspontjára, kérdéseink ne csak a saját véleményünket tükrözzék!