Villon költészete

Nomen est omen, (nómen eszt ómen) vagyis a név kötelez, nevünkben az igazság. A középkori francia líra legnagyobb alkotója, Francois Villon (franszoá vijjon) bizony le sem tagadhatná, hogy neve egyben a sorsát is hordozza. Ugyanis a Villon név magyar fordításban gazembert jelent. Ő pedig hű maradt nevelőapjától örökölt nevéhez. Miért különleges az alakja és költészete? Mert bűnöző és zseni, gazember és elismert költő volt egyszerre. Ezt a kettősséget az őt ábrázoló képek is tükrözik. Nagyon kevés hiteles irat áll rendelkezésünkre életének feltérképezéséhez, azok is jobbára bírósági ítéletek. Ugyanis hol verekedésért, hol gyilkosságért állt a bírák előtt. Montcorbier (monkorbié) vagy des Loges (dé lózs) néven látta meg a napvilágot talán 1431-ben a középkor leáldozása, és az új korszak, a reneszánsz hajnalán. Apja halála után anyai nagybátyja, Guillaume de Villon (gijom dö vijjon) pap és jogtudós nevelte és taníttatta az éles eszű fiút. Ám ő imádott kocsmákba és bordélyházakba járni, verekedni. Csatlakozott a Kagylósok nevű rablóbandához is, így egyenes út vezetett a börtönig. Az utolsó információnk 1463-ból maradt fenn: halálbüntetése enyhítését kérte, amit meg is kapott: ám száműzték Párizsból. Ettől fogva semmilyen adat nem maradt fenn róla, illetve műveiről.
Költeményei témában, szóhasználatban és formában is eltérnek a középkori hagyományoktól. Zsebmetszőkről, kövér prostituáltakról, kalózokról, elvadult iszákosokról, és nem utolsósorban saját magáról versel. Ez utóbbi által vált az úgynevezett szubjektív líra első alkotójává. Az általa használt argó és szleng kifejezések, trágár szavak meghökkentőek, a XXI. századi olvasót is meglepik:
„Persze: pukkadnak a párizsi polgárok, mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok, ki az utcáról tartja el magát. De a kis dögöt nagyon szeretem, ingét megvarrom, ágyát megvetem és megkefélem este a haját; bort hozok a kocsmából, a kútról vizet, s ha egy vendég jön, aki jól fizet: a hátsó ajtón diszkréten távozom, hogy a gavallérok és a tiszt urak, mint a mennyben, úgy érezzék maguk a bordélyházban, hol ketten lakunk.“
A halálhoz is különös érzések fűzték. Ekkoriban az akasztások mindennaposak voltak, csontvázak lengtek a fákon, és halálos betegségek is tizedelték a lakosságot. A haldokló szenvedéseinek, a kaszás ábrázolásának nagy hagyománya volt a képzőművészetben és irodalomban egyaránt. Az úgynevezett danse macabre (dansz makabr) vagyis haláltánc műfaja ekkor élte virágkorát. A képi és lírai alkotások azt a szemléletet tükrözik, hogy a halálban mindenki egyenlő, a halál mindenkivel eltáncol, mert a földi lét mulandó. Villon legismertebb haláltánca az Epitaphium (epitafium), vagyis Sírfelirat. Az élet végessége miatti szomorúságát oldja a humoros hangnem:
Francia voltam – megbántam nagyon – Párizs szült, ott, hol Pontoise (pontoáz) vagyon. Egy jó öles kötéllel nyakamon, Immáron seggem súlyát latolom
Művei közkézen forogtak, könnyed és szókimondó stílusa zsenivé avanzsálta a tanult, de bűnös életet élő fiatal Villont. Két nagy versgyűjteménye maradt az utókorra. Az 1456-ban elkészült Hagyaték, vagy Kis testamentum 40 db oktávát tartalmaz. Az oktáva 8 szótagos sorokból, versszakonként 8 sorból álló, keresztrímes versforma. E humoros lírai végrendeletében felosztja nem létező vagyonát barátai és ivócimborái között. Például levágott haját a borbélyra, elhasznált cipőjét a vargára hagyományozza.
Az 1461-ben keletkezett Nagy Testamentum 173 octávája az idő múlásáról, a halálról és a bölcsességről szól. A testamentum szó átértékelődik: itt már a költeményeit hagyományozza az utókorra. Villon a halál közelében számvetést készít. Bűnös életének okait a meggondolatlanságban, a szegénységben és a gazdagok szívtelenségében jelöli meg. Őszinte és játékos hangon szól barátaihoz, időnként vaskos humorral átszőve. A gyűjtemény összegzi Villon költészetét: az eltékozolt élet miatti önvád mellett továbbra is helyet kapnak a nők, az erotika, az alkohol és a halál. Az oktávák közé balladákat is beékelt. A Jó tanítás balladája rossz életűeknek című műve arról szól, hogy semmiféle tanítással nem váltható meg a világ. Az emberek – legyenek rablók, komédiások, vagy parasztok – az élet örömeit hajhásszák:
„Járd tréfa, gúny, lant s nóta útját, Szédítsd rútul, ki lépre megy, Segítsen síp vagy jós hazugság, Szavalj, ripacs, víg rímeket, Moralitást, szent éneket, Pártoljon kocka, kugli, kártya: Fut a pénz -Hova? -kérdezed. Elfut mind borra meg leányra!“
A ballada Villon-nál nem műfaj, hanem műforma. Tartalmi kötöttsége nem volt, csupán formai. A 4 strófából álló, úgynevezett egyszerű balladák utolsó strófája egy herceghez, fejedelemhez szóló ajánlás volt. Ezek mellett találunk 6 versszakból álló úgynevezett kettős balladákat is.
Egyik legutolsó fennmaradt művében sem hagyta el őt humora. Záróballadájában egy halott ember szól E/3. személyben az élőkhöz:
Testamentuma lapjait A szegény Villon itt lezárja. Jöjjetek el, ha temetik, És lélekharang cseng utána. Öltözzetek piros ruhába, A szerelem mártírja volt: Így mondta, kani mivoltára, Mikor e földtől búcsúzott.
E szókimondó, élvhajhász költő művei a mai napig az egyik legkedveltebb és legismertebb francia alkotások. Számtalan népi- és rockzenekart is megihletett, sőt akár rappelve is meghallgathatod egy-egy balladáját.