Az orosz epika a XIX. század második felében. Gogol

Kit nevezünk hétköznapi embernek? Nyilván azt, aki átlagos, nem tűnik ki a többiek közül, csak éli megszokott, hétköznapi életét. Nem hajt végre világrengető dolgokat. Szürke figurának tűnik. Pedig az ember, úgy tudjuk, individuum, egyéniség. – Ti mind egyéniségek vagytok – mondja Brian (brájen) a népszerű filmben az őt követő tömegnek. – Igen, mi mind egyéniségek vagyunk – feleli a tömeg, mi pedig nevetünk rajtuk. A hétköznapi ember, a kisember teszi a dolgát, nincs egyetlen eredeti ötlete sem. Amit mondanak neki, végrehajtja. Mintha nem lenne valódi élete, mintha nem lennének valódi érzelmei sem. Pedig vannak. Mégis feleslegesnek, pótolhatónak tűnik. Szerinted lehet egy ilyen ember az irodalmi művek hőse? Persze, hogy lehet. Az orosz írók két sajátos karaktertípussal gazdagították a világirodalmat. Az egyik a felesleges ember, aki még vonzó és érdekes, a másik a csinovnyik, akin már csak szánakozunk.
A felesleges ember típusát a XIX. század első felének orosz irodalma teremtette meg. Ez az ember Puskinnál még kivételes tulajdonságú egyéniség, mint Anyegin. Képes lenne nagy tetteket véghez vinni, de minden cél értelmetlennek tűnik számára. Tétlenség, közöny és világfájdalom jellemzi: a byroni (bájroni) spleen (szplín). Anyegin tehát a felesleges ember típusa. Gogol hősei már nem kivételes egyéniségek. Igazi csinovnyikok, kishivatalnokok. Groteszk figurák: egyszerre nevetségesek és szánni valók. Együtt is tudunk érezni velük, mint Akakij Akakijeviccsel, Gogol novellája, A köpönyeg hősével. Gogollal kezdődik a csinovnyik ábrázolása az orosz irodalomban.
Gogol híres elbeszélései, mint például Az orr vagy A köpönyeg, Szentpéterváron jelentek meg. Mindkét elbeszélés leszámol a romantikus ábrázolásmóddal. Gogol az orosz realizmus első irodalmi képviselője. Történetei az orosz irodalomban mindmáig annyira népszerűek, hogy sok orosz művész készít illusztrációt a műveihez. Ezeket a képeket fogod látni. Az orr egy mulatságos és egyben fantasztikus történetet mesél el. Hőse, Kovaljov a törvényszéken dolgozik hivatalnokként. A történet azzal indul, hogy Ivan Jakovlevics, Kovaljov borbélya reggelizés közben egy orrot talál a friss kenyérben.
– Hol vágtad le ezt az orrot, te vadállat?
– ripakodik rá a felesége. A borbély megijed, és meg akar szabadulni az orrtól. Nagy nehezen sikerül a folyóba dobnia. Ugyanezen a napon Kovaljov arra ébred, hogy nincs meg az orra. Csak egy lapos foltot talál az orra helyén. Hogyan menjen el így a hivatalába? Ezek után kezdődik a sok kitérővel tarkított krimiszerű cselekmény. Kovaljov a saját orra keresésére indul. Az utcán meglátja az orrát, amely közben – ki tudja, hogyan? – őrnagyi ruhában önálló életre kelt. Kovaljov üldözni kezdi az orrból lett őrnagyot. Végre utoléri, de hiába. A tulajdon orra rangban fölötte áll. Ráadásul letagadja, hogy ő orr. „Én – én vagyok” – mondja neki, aztán eltűnik a szeme elől. Igazi egyéniség, nemde? Kovaljov testrésze, amely nem tartozik a személyiségéhez, valójában csak egy dolog, egy tárgy. Mégis önálló személyiségnek, Énnek mondja magát. Mit jelenthet mindez? Talán azt, hogy az eldologiasodott, elszemélytelenedett világ fölébe kerekedett az embernek. A bürokrácia gépezetében nincs helye a személyiségnek, bárki annak mondhatja magát – még a saját orrunk is.
Gogol másik híres pétervári novellája A köpönyeg. Főhőse Akakij Akakijevics egy szegény hivatalnok, aki az ügyosztályon dolgozik. Egyetlen feladata a másolás, amiben még örömét is leli. Önálló munkára képtelen, még a gondolatait sem tudja megfogalmazni. Kollégái folyton ugratják, gúnyolódnak vele. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Akakij a pétervári hidegben fázni kezd elnyűtt kabátjában. Hiába akarja megjavíttatni, a rossz gúnyát már nem lehet megfoltozni. Új, drága köpönyeget kell varratnia. Akakij spórolni és koplalni kezd. Közben éjjel-nappal az új köpönyegről ábrándozik. Ez válik élete értelmévé. Végre összegyűlik a pénz, és elkészül a kabát, amelyet még aznap ellopnak tőle. Akakij egy tekintélyes személy segítségét kéri, hogy visszaszerezze élete értelmét, a köpönyegét. Ez a tekintélyes személy azonban ráripakodik, és megalázza őt. Akakij hazamegy, ágynak esik – és meghal. A történet azonban nem ér itt véget, a befejezés fantasztikus fordulatot vesz. Gogol igazságot szolgáltat a hősének. Akakij kísértetként visszajár, és lopkodja a gazdagok kabátját. De az ő igazságához, úgy tűnik, sajnos a regényvilágon túli segítségre, egy modern deus ex machinára (deusz eksz mahinára) van szükség. Akakijen Gogol segített. Keserű igazság ez: a kisember a hétköznapok világában nem lehet hős, örök vesztes marad. Bízzunk benne, hogy ez az igazság nem örökérvényű!
Gogol történetei egy olyan ügyosztályon játszódnak, amely jelképesen magát a világot jelenti. Ez a világ kiismerhetetlenné, nevetségessé és egyúttal félelmetessé vált, vagyis groteszkké: bármi megtörténhet benne az emberrel. Akár az is, hogy elveszíti a köpönyegét, az orrát – vagy a személyiségét.