Kant és Nietzsche felfogása a jóról

Ha segítesz egy rászorulónak, kiállsz a barátodért, vagy önkéntes munkát végzel, azt gondolhatod, jót teszel. De mi alapján döntjük el, hogy valami jó-e? A filozófusok gyökeresen eltérő véleményeket fogalmaztak meg erről.
Nézzünk egy példát! Tegyük fel, hogy a II. világháború alatt rejtegeted a barátodat a pincében, akit a hatóságok el akarnak hurcolni. A rendfenntartó erők fülest kapnak, hogy nálad van a keresett személy, ezért felkeresnek és vallatóra fognak. Komoly erkölcsi dilemma elé kerülsz: mondjad meg az igazat, és ezzel segítsd a barátod elhurcolását, vagy hazudj, hogy ezzel megmentsd őt?
A XVIII. század francia gondolkodója, Rousseau (Russzó) azt mondaná, hogy hallgass a veled született természetes érzőképességedre, az meg fogja súgni, mi a helyes döntés. Ha ezt követjük, a hazugság mellett döntünk, hogy megmentsük szeretett barátunkat.
Rousseau kortársa, a német Kant egészen mást javasol. Számára, mint a természettudományokban is járatos tudós ember számára, elfogadhatatlan volt, hogy míg a természetben minden meghatározott rend és törvény szerint működik, addig az erkölcs terén nem sikerült ilyet találni. Ezért megpróbálta felmutatni az erkölcs saját törvényét. Megfogalmazott egy általános formulát, ezt nevezi kategorikus imperatívusznak, mely így hangzik: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája (vezérlőelve) mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” Az erkölcsi törvény tehát azt írja elő, hogy késztetésünket mindig vizsgáljuk meg az eszünkkel, hogy ha általános törvénnyé válna, alkalmazható lenne-e.
Térjünk vissza az erkölcsi dilemmánkra! Ha a rousseau-i utat járjuk, és az egyéni hajlamunk, vagyis a barátunk iránti szeretet vezet minket, akkor hazudni fogunk. Lehet-e általános törvénnyé tenni a hazugságot? Nem. Gondoljunk csak bele, mi lenne akkor, ha törvénnyé tennénk a hazugságot! Értelmét vesztené az emberek közötti kommunikáció, hiszen sose bízhatnánk abban, amit a másik mond. Tehát bármilyen szigorúan hangzik is, Kant azt javasolja nekünk, hogy mondjunk igazat még ebben a helyzetben is.
Erre Rousseau felkiálthatna, hogy ez nem életszerű! A barátunk iránt érzett szeretet mellett képtelenség holmi kategorikus imperatívuszokra gondolni! Kant a következő példát hozza fel annak bizonyítására, hogy imperatívusza még a legerősebb egyéni vonzódások fellépése ellenére is alkalmazható:
„Tegyük fel, hogy valaki azt állítja, hogy egyáltalán nem tud ellenállni kéjvágyó hajlamának, ha közelében van a szeretett tárgy, és alkalma van hozzájutni. Mármost, ha bitófát állítanának az elé a ház elé, ahol ezt az alkalmat találja, s azzal fenyegetnék, hogy az élvezett kéj után azonnal felkötik, vajon nem venne-e erőt hajlamán? Nem kell sokáig tanakodnunk azon, mit válaszolna az illető.”
A példa arra világít rá, hogy az ember mindig képes szabad döntést hozni. Képes arra, hogy megálljt parancsoljon az érzelmeinek, végiggondolja az erkölcs alaptörvényét, és aszerint cselekedjen. Emiatt lesz az ember autonóm, független személyiség. Ha ettől megfosztjuk, arra ítéljük, hogy szenvedélyeinek kitett, azok által ide-oda ráncigált rabszolga legyen.
A rabszolgamorálról egészen másképp gondolkodott Nietzsche (Nícse), a XIX. század német gondolkodója, aki leszámolt az európai kultúra hagyományos értékeivel. A jó és a rossz szembenállását alapjaiban tartotta elhibázottnak, ezek ugyanis projekció, vagyis kivetítés eredményei, valójában nincsenek benne a világban. Olyan ez, mintha az ember felvenne egy torzító szemüveget, és mindenre a jó - rossz értékeit vetítené rá, holott ilyen a világban egyáltalán nincs is. Mi történik akkor, ha levesszük ezt a szemüveget? Egy egészen más ellentét mutatkozik meg: a gyengéé és az erősé, vagyis a rabszolgáé és az úré. Kiderül, hogy a gyenge ember érdeke volt kitalálni a jó univerzumát, mert amit hagyományosan így nevezünk, az Nietzsche szerint épp a gyengeség jele: önfeláldozás, alázat, szerénység stb. És rossznak épp az számít, ami az erősek sajátja: a nemes kiállás magunkért, a kíméletlenség, szenvedélyesség. Nietzsche az ÉLET szentségét védi akkor, amikor elveti a valóság megkettőzését, a jó és a rossz univerzumát. Filozófiája arra való felszólítás, hogy az ember végre élje az életet, ne fedje le hazugságokkal. Aki képes erre, az emberfeletti ember. Ő képes magának törvényt hozni, nincs szüksége külső kapaszkodókra, például kategorikus imperatívuszokra. Szembe tud nézni a lét súlyosságával, a harccal és az ezzel együtt járó kín szükségességével. Nem ijed meg saját életerejétől, hatalmától, hanem akarja azt. Nietzsche így ír erről:
„Mi jó? – Mindaz, ami az emberben növeli a hatalom érzését, a hatalom akarását, növeli magát a hatalmat. Mi rossz? – Mindaz, ami a gyengeségből fakad. Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik az ellenállás. Nem megelégedettség, hanem több hatalom; nem egyáltalában vett béke, hanem háború, nem erény, hanem derekasság.”
Az etikai kérdésekre nincs végleges válasz, azokat az embernek újra és újra végig kell gondolnia. Így van ez azzal a kérdéssel is, hogy érezzük, tudjuk, vagy mi magunk határozzuk meg, hogy mi a jó. Válassz!