Nemzetállamok kora (1849–1914). Nagy Britannia, Franciaország, Oroszország

Kire gondolsz, amikor azt mondom: „Nagy játékos volt!”? Biztos egy híres sportoló jut eszedbe: Lionel Messi, Kobe Bryant vagy éppen Benedek Tibor. Pedig nagy játékosok nemcsak a sport világában vannak, hanem a politikában is. Az ő játékterük azonban egészen más: a diplomácia, a nagyhatalmi játszmák, ahol az nyer, aki bátrabb, aki jó szövetségest talál, és akkor indít támadást, amikor az ellenfél nem is számít rá. Akár a sportban! Csak itt kevésbé tartják be a szabályokat, és nem ismerik a fair play-t. A XIX. század második felének európai történetét épp az ilyen kiemelkedő politikusok alakították. Nézzük, kik voltak ők!
A korszak egyik legkiemelkedőbb egyénisége Viktória királynő, Nagy-Britannia uralkodója. Mindössze 18 éves volt, amikor trónra került, és 82 éves koráig, haláláig uralkodott. Ő tartja a rekordot az uralkodónők sorában. Nem csoda, hogy Anglia történetében a XIX. századot viktoriánus kornak nevezik.
Bár a szigetország alkotmányos monarchia volt, amelyben a király uralkodik, de nem kormányoz, Viktória mégis nagy nyomást tudott gyakorolni a kormányok politikájára. A királynő haladó szellemiségének is köszönhető, hogy Angliában kiterjesztették a szabadságjogokat, és választójogot kapott a tehetősebb munkásság is.
Ebben a korszakban Anglia gazdasági és pénzügyi nagyhatalom volt, hatalmas gyarmatbirodalommal és hadiflottával rendelkezett. A külpolitikában az uralkodónő célja az volt, hogy a kontinensen egyik nagyhatalomnak se legyen vezető szerepe. Az angol diplomácia célja az egyensúly fenntartása volt.
Ha a korszak legnagyobb játékosát akarjuk megismerni, akkor át kell kelnünk a Csatornán Franciaországba. A nagy Napóleon unokaöccse, Louis (ejtsd: Lui) Bonaparte többször is próbálkozott puccsal átvenni a hatalmat. Ezek sikertelen kísérletek voltak, ám mindez nem térítette el céljaitól! A lehetőséget az 1848-as forradalom hozta meg neki, amikor a zavaros párizsi helyzetet kihasználva elérte, hogy köztársasági elnökké válasszák.
Ezután a belpolitikai helyzetet ügyesen kihasználva 1852-ben III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Nem mindennapi pályafutás! Az igazi taktikázás azonban még csak ezután kezdődött, ekkor már a külpolitika területén.
A császár célja az volt, hogy növelje Franciaország dicsőségét, és mint a nagy előd, minél több területet szerezzen országának. Szinte minden lehetőséget kihasznált, hogy növelje a gyarmatterületeket: szövetséget kötött, elárulta szövetségeseit, háborút indított vagy váratlanul békét kötött, ahogy éppen a francia érdekek megkívánták. Nem válogatott az eszközökben! Kalandor vállalkozásainak többsége sikert hozott: területeket szerzett Piemonttól, hódított Kínában, Indokínában, Észak-Afrikában.
Sikereinek végül a Poroszországtól elszenvedett vereség vetett véget: 1870-ben III. Napóleon fogságba esett, majd miután lemondott trónjáról, Angliába távozott a családja után, ahol Viktória királynő kegydíjából élt élete végéig. Egyszer minden csillag lehullik!
Határozott és szintén vállalkozó kedvű politikust láthatunk ebben a korszakban Oroszország trónján is. Ő I. Miklós a Romanov-dinasztiából. Szinte despotikus hatalmat gyakorolt országában, ahol még ez időben is jórészt feudális viszonyok uralkodtak.
I. Miklós külpolitikai célja szintén az volt, hogy birodalmának minél több területet szerezzen. Ő sem válogatott az eszközökben, ha az orosz érdekekről volt szó, bár leghatásosabban az erő politikáját alkalmazta. Többszázezres hadseregének bevetésére több helyen is sor került (gondolj csak a magyar szabadságharc leverésére). Nem véletlenül nevezték országát és az uralkodót „Európa csendőrének”.
Legfőbb célja volt tovább terjeszkedni Ázsiában, megszerezni a Fekete-tengeri kijárókat a töröktől, illetve kiterjeszteni az orosz befolyást a Balkán-félszigeten.
Európában nem volt olyan hatalmi játszma a korszakban, amelyből Nagy-Britannia, Franciaország vagy Oroszország kimaradt volna. A háttérben mindig ott volt a három nagy játékos, hiszen tudjuk: az igazi sztárok sosem ülnek a cserepadon.