Oszd meg és uralkodj!

Ez csak egy proli – hallhatod gúnyosan vagy megvetően. Ezt a szót olyan nincstelen, műveletlen munkásra vagy városi lakosra használják, aki alkalmi munkákból él. A szó egykor a köztársasági Róma egyik társadalmi rétegét jelentette. A köztársaság kezdetén csak a patríciusoknak volt választó- és tulajdonjoguk. A városba bevándorolt csoportok, a plebejusok egyenlő jogokat követeltek. Így került sor először néptribunusok választására, akik egy ellenszavazattal, a vetóval [ejtsd: VÉTÓ] megsemmisíthették a senatus [ejtsd: SZENÁTUSZ] döntését, személyük pedig sérthetetlen volt. A szegényebb paraszt-plebejusok részt követeltek a hadizsákmányként szerzett állami földekből, a gazdag kereskedő-vállalkozó plebejusok pedig tisztségeket szerettek volna viselni. Évtizedek után írott törvényeket alkottak, engedélyezték a patríciusok és plebejusok házasságkötését, majd elérték, hogy az egyik consul [ejtsd: KONZUL] plebejus legyen, és eltörölték az adósrabszolgaságot is.
Róma állandó háborúkat viselt szomszédjai ellen. Északon az etruszkok és más latin népek legyőzése után Róma egyes leigázott népeknek visszaadta az elfoglalt területek egy részét, és jogokat is felajánlott. Ezzel megosztotta ellenségeit, és így a legyőzöttek sokkal inkább elfogadták Róma uralmát. Az „oszd meg és uralkodj“ elv azonban nem működött, amikor Róma a dél-itáliai görög városállamok ellen fordult, amelyek Hellászból kértek segítséget. Az új római harci stratégia, a sakktáblaalakzatban felsorakozott hadsereg a híres görög falanxot is legyőzte. Ezzel Róma egész Itália ura lett. A Kr. e. III. század elején csak Szíria és Egyiptom hellenisztikus államai és az észak-afrikai Karthágó területe vetekedhetett Rómáéval. A Szicília birtoklásáért Karthágó ellen kitört I. pun háborúban a római fegyverek először lépték át Itália határait. Szicília búzamezőit sikerült is elfoglalni, de a tengeren eleinte vereséget szenvedtek. Egy elfogott pun hajó mintájára aztán ötsorevezős hajóikat leengedhető csapóhíddal szerelték fel, és ezekkel már győzni tudtak. Kr. e. 241-ben a kimerült Karthágót óriási kártérítésre kötelezték, Szicília pedig Róma első provinciája lett.
A következő 20 évben a pun zsoldosvezérek megszállták Hispániát és az ottani ezüst- és aranybányákat. Róma elfoglalta Korzikát és Szardíniát. Az új, fiatal, bosszúszomjas pun hadvezér, Hannibal kirobbantotta a II. pun háborút. Seregeivel és harci elefántjaival kicselezte a rómaiakat, és téli időben átkelt az Alpokon. Amikor hirtelen megjelent Itáliában, seregét az ottani gallokkal kiegészítve csapást csapás után mért a felkészületlen római légiókra. Kr. e. 216-ban Cannae-nál (ejtsd: kánnénál) a majdnem kétszer nagyobb római hadsereget is tönkreverte, de ostromgépek nélkül nem merte megkockáztatni Róma megtámadását. A következő években a zseniális római hadvezér, Cornelius Scipio először Hispániát foglalta el, majd megtámadta Karthágót Afrikában. A punok gyorsan visszahívták Hannibalt, aki csatát vesztett Zamánál. Kr. e. 200-ra Róma lett a Földközi-tenger nyugati medencéjének ura.
Innentől kezdve a római hódítás felgyorsult. Először Makedónia, majd Athén került sorra, egy újabb háborúban pedig Karthágót is porig rombolták. A gyors birodalommá válás azonban politikai és államigazgatási válságot okozott. Ami elég volt egy kis városállamnak, nem volt elég egy birodalomnak. Kevés volt a tisztviselő, lassú volt a kommunikáció, a hadsereget jóval nehezebb volt irányítani. A provinciák élére kinevezett helytartók inkább kifosztották a területüket, az adókat a senatus nem tudta behajtani. Szükség volt több katonára is, az évekig harcoló parasztok földjei tönkrementek, ők proletárként Róma nincstelenjeinek számát gyarapították.
A válságot először Tiberius és Gaius Gracchus néptribunusok próbálták megoldani. A senatus megkerülésével a proletároknak akartak állami földet osztani. A római törvények kijátszása miatt a senatus mindkettőjüket meggyilkoltatta. Ezután lehet két római politikai irányzatról beszélni: a senatus a régi rendszert őrizte, a néppártiak a földkérdés megoldását támogatták. A virágzó mezőgazdaság és a fellendülő rabszolgamunka korában a politikai válság a köztársaságot az egyeduralom felé sodorta.