Túl a II. világháborún, sport a hidegháború közepén

Milyen pozitív és negatív hatásai voltak a hidegháborúnak az olimpiai eseményekre, a sportra és a sportolókra? Hamarosan kiderül.
A II. világháború lezárásával a világ gyakorlatilag három részre szakadt. Az egyik részt az Amerikai Egyesült Államok és az érdekeltségi körébe tartozó kapitalista országok alkották, a másodikat a Szovjetunió és a befolyása alá tartozó kommunista országok, míg a harmadikat a „harmadik világ”. A két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között egy sajátos hidegháború zajlott: ideológiai, kulturális, tudományos, gazdasági és politikai színtereken folytak a csatározások. Az 1947-tól 1991-ig tartó időszakot a folytonos rivalizálás jellemezte: űr- és fegyverkezési verseny indult, és kézzelfogható lett a nukleáris fenyegetés is. A hidegháborúnak azonban voltak pozitív hozadékai is, például fellendült az űrkutatás, továbbá a sportolókat is mind jobb és jobb teljesítmények elérésére ösztönözte. Előtérbe került a teljesítményfokozás különböző módszereinek a kutatása, fejlesztése is. A tét viszont sokkal nagyobb volt, mint korábban. Már nem egyszerűen az egyéni vagy nemzeti dicsőségről volt csupán szó, hanem az ideológiák harcáról is. Győzni kellett, bármi áron. Ez a túlzott győzni akarás pedig kitermelte a teljesítményfokozás legális területei mellett az illegálist is, vagyis a doppingot.
A hidegháború nagyjából 40 éven át tartott. Ez alatt az idő alatt szinte nem volt olyan olimpia, amelyet több-kevesebb nemzet ne bojkottált volna politikai okok miatt, vagy amelyen ne történt volna valami atrocitás. Az ’52-es Helsinkiben rendezett olimpia volt az első, amelyen a Szovjetunió is részt vett, és az éremtáblán rögtön az Egyesült Államok mögött, a 2. helyen végzett. Ez az olimpia politikai szempontból még csendesen és békésen telt, de ugyanez a következőről már nem mondható el. Az ’56-os év eseményei, a szuezi válság és a magyar forradalom miatt sok ország bojkottálta az olimpiát. Ekkor a Szovjetunió átvette az éremtábla első helyét, amelyet még a következő, ’60-as római olimpián is sikerült megőriznie. ’64-ben először rendezte ázsiai város a játékokat. Tokió kitett magáért, de három ország megint távol maradt politikai okok miatt, az USA pedig visszaszerezte vezető helyét az éremtáblán, amelyet a következő olimpián is megőrzött. A ’68-as mexikóvárosi játékok sajnos nem csak a rengeteg ott beállított atlétikai csúcsról híresült el. 10 nappal a megnyitó előtt a városban tüntető diákokra tüzet nyitottak a rendőrök, amibe több százan belehaltak. A következő, ’72-es müncheni olimpiát viszont a „terror olimpiájaként” is emlegetik. 1972. szeptember 5-én hajnalban a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorista szervezet tagjai betörtek az olimpiai faluba és, túszul ejtettek 11 izraeli sportolót. Miután az izraeli kormány nem volt hajlandó egyezkedni a terroristákkal, azok menekülni akartak. A német hatóság beleegyezett, hogy a rendelkezésükre bocsássanak egy repülőgépet, azt tervezve, hogy a reptéren kiszabadítják a túszokat. Csakhogy a mentőakció rosszul szervezett volt, így az 5 terrorista mellett mind a 9 túsz is életét vesztette. A gyászszertartás után a NOB úgy döntött, folytatják az olimpiát. A ’76-os montreali olimpián szerencsére semmilyen véres esemény nem történt, a biztonságra is sokkal nagyobb gondot fordítottak a rendezők. Ezt az olimpiát is bojkottálta azonban 22 afrikai ország politikai okokból. Ebben az évben ismét a Szovjetunió került az éremtábla élére, és esélye sem volt onnan elkerülni a következő olimpián. Nemcsak azért, mert ’80-ban Moszkvában zajlottak a játékok, hanem mert ezt az USA és a nyugati országok bojkottálták, amiért ’79 végén a szovjetek bevonultak Afganisztánba. Válaszul a szovjetek és a keleti blokk – Romániát kivéve– a ’84-es Los Angeles-i olimpiára nem mentek el. Így az USA visszaszerezte elsőségét, amit az utolsó hidegháborús olimpián, ’88-ban Szöulban nem tudott megtartani.