Az olimpia mint világesemény. Az amatőr–profi-kérdés

Hogyan nőtte ki magát Coubertin báró álma az egész világot megmozgató és lázban tartó eseménnyé? Milyen következményekkel jár ez a sportra nézve? Az olimpia tényleg az amatőrök versenye, ahol nincs helye a profiknak? Kiderül.
Már a legelső újkori olimpián is 3 kontinens sportolói vettek részt, hiszen az európai országok mellett az Amerikai Egyesült Államok, Chile és Ausztrália sportolói is versenyeztek rajta. Az első azonban, amelyen valamennyi kontinens képviseltette magát, az 1912-es stockholmi volt. Ezen Ázsiából elsőként Japán sportolói szerepeltek. A résztvevő nemzetek listája egyre bővül, napjainkra már több száz ország sportolói mérik össze a tudásukat. Az 1936-os berlini olimpiát a televízió is közvetítette, így segítségével a náci vezető, Hitler az olimpiai eszme mellett a saját üzenetét is eljuttathatta és népszerűsíthette a civilizált világban. A II. világháború miatt azután két olimpia is elmaradt, az 1940-es és az 1944-es.
Az 1948-as londoni olimpia azonban minden korábbit túlszárnyalt. Mind a résztvevő nemzetek, sportolók számát nézve, mind az eseményt övező érdeklődés és a költségvetés tekintetében. A technika fejlődésével párhuzamosan az olimpia és a sport egyre inkább üzletté vált. Onnantól kezdve, hogy a pillanatnyi dicsőséget hosszú távú nyereségre lehet váltani, már szinte csak egy dolog számít: a pénz. Bár az olimpiai küzdőtereken tilos reklámokat elhelyezni, a cégek mégis hatalmas összegeket fizetnek, hogy a termékeik valamilyen módon megjelenjenek az olimpiai mozgalomban. A televízió óriási jogdíjakat fizet a közvetítésért, hiszen akinek van tévéje, az nézi a játékokat. A rendezési jogokért is keményen harcolnak a pályázó városok. Ugyan sok pénzt kell befektetni, hogy a szükséges feltételeket biztosítani tudják, de már az építkezések alatt elkezd megtérülni a befektetés. A megfelelő infrastruktúra kiépítése és üzemeltetése munkahelyeket teremt, ami élénkíti a gazdaságot. Az olimpia rengeteg turistát vonz a világ minden tájáról, akik pénzt költenek. A játékok befejeztével pedig a kiépített infrastruktúrát a helyiek tovább tudják használni, ezzel előbb-utóbb nyereségessé teszik a beruházást. Arról nem is beszélve, hogy a világszínvonalú létesítményekben világszínvonalú munkát lehet végezni. Ezenkívül bármilyen más, kontinens- vagy világbajnokság megrendezésének a joga is könnyebben megszerezhető, az esemény könnyebben lebonyolítható ilyen infrastruktúrával. Látszik tehát, hogy olimpiát rendezni megéri.
De nemcsak rendezni éri meg az olimpiát, hanem megnyerni is. Minden nemzet honorálja a sportolóinak, ha dicsőséget szereznek az országnak. A hidegháború idején pedig még inkább nemzeti, ideológiai kérdés volt a győzelem. Ez azt jelentette, hogy mind a kapitalista, mind a szocialista blokk próbálta elérni, hogy az ő versenyzői legyenek a legjobbak – bármi áron. Ez vezetett a dopping térhódításához. Eleinte a sportolók nem voltak tisztában vele, hogy mit csinálnak velük, később viszont már a tetemes anyagi haszon reményében önként vállalták a tiltott módszerek alkalmazását. Napjainkra olyan méreteket öltött a probléma, hogy az illetékesek is azt mondják, hogy megszűntetni nem, csak visszaszorítani tudják az illegális teljesítménynövelő szerek használatát.
A sport tehát üzlet lett, a határ amatőr és profi között elmosódott. Sokan a mai napig úgy gondolják, hogy az olimpia kizárólag az amatőrök versenye, ahol nincs helye profiknak. Ez nem igaz. Különösen a csapatsportokra nem. Például az 1992-es kosárlabda bajnokcsapat is csupa profi játékosból állt, a játékukat pedig még annak is élmény volt nézni, aki nem kosárlabda-rajongó. Vagyis a profiknak ma már ugyanúgy helyük van az olimpián, mint az amatőröknek.