Torna – női szertorna

A tornasport már a kezdetektől nyitva állt a nők számára is. Ennek ellenére az igazi népszerűség a női szertorna számára sokáig váratott magára. Míg ugyanis a férfiak már az 1896-os olimpiai játékokon versengtek egymással, addig a hölgyek 1928-ban mutatkozhattak csak be. Ráadásul ekkor is csak a csapatverseny jelent meg a versenyprogramban. A nők tornáját ugyanis elsősorban művészi programnak, bemutató előadásoknak szánták az olimpiák szervezői.
Az áttörést az 1952-es Helsinkiben rendezett olimpiai játékok hozták meg. Finnországban került sor első alkalommal az egyéni szer-versenyek lebonyolítására a nők számára. A hölgyek a talaj és ugrás mellett felemáskorláton és gerendán mérethették meg magukat. A kéziszer gyakorlatot csapatok mutathatták be, amelyből később kialakult a ritmikus gimnasztika. A talaj mindkét nem esetében egy 12x12 méteres keményhab alapú szőnyeg. Ez lehetővé teszi a többszörös ugrásokat, és kíméli az ízületeket a talajfogáskor. A két nem közti különbség, hogy a nők gyakorlatukat zenére mutatják be, és összekötő elemként táncmozdulatokat is tesznek. Az ugrás a másik közös szer. Korábban lóugrásként szerepelt, a férfiaknak hosszába, a nőknek keresztbe volt lehelyezve a kápa nélküli szer, amin két kézzel letámasztottak a nekifutást és dobbantást követően. Ma már egy 1x1 méteres ugró-szer van lehelyezve mindkét nem számára, melynek csak a magassága tér el. A férfiaknál 135, a nőknél 125 cm magas a szer. Két szer kizárólag a női tornában használatos. A gerenda egy 10 cm széles és 5 méter hosszú tornaszer, amelyen 120 cm magasságban egyensúlyozva mutatják be gyakorlatukat a hölgyek. A felemáskorlát két egymással párhuzamosan elhelyezett farúd. A felemásság abban rejlik, hogy az egyik korlát 155 cm, a másik pedig 240 cm magasságban van. Az olimpiák 50 éves női szertorna történetében egyes nemzetek képviselői mindvégig kiemelkedő helyet foglaltak el. A szovjet versenyzők mellett román és egyesült államokbeli győztesekkel találkozhattunk a leggyakrabban. Rajtuk kívül cseh és magyar sikerek születtek több alkalommal. Ezeket leszámítva csak egy-egy kínai győzelem képzelhető el papírforma szerint.
Közülük is egyértelműen kiemelkedik a szovjet Larisza Latinyina, aki 1956 és 1964 között 9 olimpiai aranyérmével minden idők legeredményesebb női sportolója. Szorosan a nyomában a Csehszlovák Vera Caslavska (Csaszlavszka) áll hét egyéni aranyérmével 1964-ből és 1968-ból. Hozzájuk mérhető nagyság a román Nadia Comaneci (Komanecsi) volt, aki 1976-ban és 1980-ban öt aranyat szerzett, mindet egyéniben.
Szintén öt arannyal a magyar Keleti Ágnes következik a képzeletbeli ranglistán, aki 1952-ben, Helsinkiben talajgyakorlatával nyerte első aranyérmét. A szeren négy évvel később megvédte címét, és megnyerte a gerenda és a felemáskorlát versenyt is. 5. olimpiai aranyát is Melbourne-ben szerezte, Bodó Andrea, Kertész Alíz, Tass Olga, Korondi Margit és Köteles Erzsébet oldalán a kéziszer csapatban. A talajgyőzelem címvédés volt, hiszen 1952-ben Helsinkiben is neki szólt a magyar himnusz. Keleti csapattársa, Korondi Margit még 1952-ben szintén nyert egyéniben, méghozzá felemáskorlát szeren. A sikerek csúcsán az 1956-os belpolitikai helyzet azonban derékba törte a magyar tornasportot, a legtöbb olimpikonunk nem tért haza Ausztráliából.
A nőknél több mint 30 évet kellett várni egy újabb győzelemre. 1992-ben Barcelonában Ónodi Henrietta szerezte a magyar női torna eddigi utolsó aranyérmét, ugrásban. Precíz ugrásai mellett, vidám és szerény jellemével a közönség kedvence volt az 1992-es játékokon. Az egyre szigorodó kvalifikációs rendszernek köszönhetően az új évezred olimpiáira már kijutni is nagy eredmény, mivel a csapatok és az összetett egyéni legjobbjainak indulását preferálják a szabályok. Hazánkhoz hasonló kis ország már arra is büszke lehet, ha egyéni számban bármely szeren versenyzője döntőbe jut. A magyar női tornát a 2012-es játékokon Böczögő Dorina képviselte.