Torna – sportágtörténet

A tornasportot a három alapsportág közé soroljuk az atlétika és az úszás mellett. A torna, mint az egészséges életmód szerves része a XVII. században jelent meg Európa szerte. Kiemelkedő a német Guts-Muths (Gutcmusz) és Jahn (Ján); majd a svájci Pestalozzi (Pesztalodzi) tevékenysége, akik – és akiknek tanítványai – előbb kidolgozták a „német torna” rendszerét, majd az egész kontinensen népszerűsítették azt. Magyarországon Mária Terézia idejére tehető a torna megjelenése. Elsősorban a katonai képzés és az iskolai nevelés részeként alkalmazták. 1863-ban jött létre a Nemzeti Torna Egylet, az NTE, amely 1870-ben megkezdte a tornatanítók szakképzését.
Az NTE élen járt a népszerűsítés és a szakemberképzés mellett a versenyek meghonosításában is. 1881-ben az NTE rendezte meg az első magyarországi szertorna versenyt. A versenyszámok ebben az időben még igen szerteágazóak voltak. A mai szertorna számok mellett előfordult a lovaglás, vagy éppen a rúdugrás is. Az 1885-ben létrejött Magyarországi Tornaegyletek Szövetsége, a MOTESZ hamarosan konfliktusba is került a kor atlétika vezetőivel, mivel egyes sportágakban mindkét szervezet rendezett versenyeket.
A századforduló közeledtéig a versenyeknél még népszerűbbek voltak az igen látványos tornaünnepélyek, melyek művészi módon szórakoztatták a közönséget is.
Az első újkori olimpia lendületet adott a tornasportnak is. 1896-ban Athénban a legtöbb versenyszámmal a tornasport debütált. A korábbi német tornát a versenysportban kifejezetten a szertorna váltotta fel. A korlát, a nyújtó, a gyűrű, a ló és az ugró szerek szabványosításával alakult ki a ma is ismert „svéd torna”. 1898-ban a magyar szövetséget is felvette a nemzetközi szövetség, a FIG, amely 1881-ben még Európai Torna Szövetségként jött létre. Hazánkban a századfordulón gyorsan népszerűsödött a tornasport, ám az első világháborút követően a magyar versenyzők hosszú évekig nem vehettek részt világversenyeken.
A hazai szövetség azonban újraépítette a tornasportot. Az áldozatos munka pedig 1932-ben Los Angelesben meghozta gyümölcsét. Pelle István talajon és lólengésben is aranyérmet szerzett az olimpián. Ráadásként Magyarország elnyerte az 1934-es Világbajnokság rendezésének jogát is. A fejlődés lendületét az újabb világháború törte meg, és a MOTESZ újra kezdhette az „építkezést”. A sikerek azonban ismét hamar érkeztek. 1948-ban Londonban Pataki Ferenc szerzett aranyérmet talajon. Az 1952-es és az 1956-os olimpiákról kettő, illetve négy aranyat hoztak el női tornászaink. A magyar tornasport feljutott a világ tetejére. Az 1956-os forradalom miatt azonban sokan nem tértek haza, így például az ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnes sem. Ezzel ismét megtört a sportág fejlődése. Az 1963-ban létrehozott Központi Sportiskola és az életre hívott Úttörő Olimpia versenysorozat támasztotta fel a tornasportot az iskolákban. Egy évtized alatt fel is nőtt egy új sikeres generáció. Lólengésben Magyar Zoltán és Sivadó János nevét az egész világ megismerte. Új elemeket mutattak be a szeren, melyeket róluk is neveztek el. Magyar Zoltán ráadásul 1976-ban és 1980-ban meg is nyerte az olimpiát. A versenysikereknek is köszönhetően a nemzetközi szövetség 1983-ban második alkalommal is hazánkra bízta a világbajnokság rendezését. Ezen a VB-n alkalmazták először a számítógépes pontozórendszert. A következő és máig legfontosabb esemény a sportág hazai történetében 1995-ben következett be. A MOTESZ létrehozta a Magyar Torna Szövetséget, a Magyar Ritmikus Sportgimnasztika Szövetséget és a Magyar Aerobic Szövetséget. Ezzel a sportágon belüli specializálódás végérvényesen intézményesült. Az elmúlt két évtizedben három olimpiai aranyat nyertek a magyar tornászok, így a versenysportban továbbra is sikeres a sportág hazai elitje. A szakma azonban komoly kihívásokkal küzd az utánpótlás nevelésének terén. A torna egyesületek sajnálatosan egyre kevesebb gyereket tudnak elcsábítani a sportágba. A szervezetek, így a MATSZ legfőbb célkitűzése ezen szomorú tendencia megfordítása.