Társadalmi felelősségvállalás, szolidaritás

A szolidaritás, vagyis egymás kölcsönös segítése az emberi közösségek egyik alapvető jellemzője már az ősidők óta. Politikai jelszóvá azonban csak az 1789-es francia forradalomnak köszönhetően vált. A híres jelmondat, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség“ harmadik eleme ehhez a témakörhöz kapcsolható.
Hogyan működik a segíteni akarás vágya? Mekkora közösségekben érvényesül? Milyen emberi magatartás és értékrend kapcsolódik hozzá? Átalakítja-e a segítő és segített viszonyát a segítség ténye? Önzés vagy önzetlenség a mögötte megjelenő motiváció? Ezek mind olyan kérdések, amelyekkel a filmben találkozni fogsz.
A szolidaritás tehát alapvetően az összetartozáson alapul, s olyan közösségekben figyelhető meg, amelyek valamilyen együttes érdek mentén szerveződnek. Lényeges ismérve, hogy a közösség tagjai valamilyen áldozatra is hajlandóak a közös érdekért. Az egymás iránti felelősségvállalás az egyéni problémák megoldásán kívül a közösség erősítését is szolgálja. A szolidaritást egyszerűen úgy is megfogalmazhatjuk: ha van valami olyasmi, amit nem szeretnék, hogy megtörténjen velem, akkor megteszek minden tőlem telhetőt, hogy az mással se történjen meg. A szolidaritást gyakran kapcsolják össze a filantrópiával, az altruizmussal és a caritasszal, de van néhány lényeges különbség közöttük. A szolidaritás többnyire egyenlők közösségén belül alakul ki, racionálisan felismert közös érdek köré szerveződik és hangsúlyozottan a kölcsönösségen alapul. A másik három attitűd azonban bevallottan érzelmi indíttatású, és hiányzik belőlük az ellenszolgáltatás igénye.
Bármennyire is kölcsönös viszonyon alapul és alapvetően segítő szándékú a szolidaritás, mégis sok kétség merül fel ennek kapcsán. Az egyik, hogy elvárható-e bárkitől, hogy így cselekedjen, vagy sem. Ha nem várható el, akkor létrejöhet-e szolidaritás nélküli társadalom? Ha létrejön, akkor működőképes lehet-e? Ha elvárható, akkor ezt hogyan lehet az emberek felé közvetíteni? Ennek az elvárásnak a továbbadása az állam feladata vagy a kisebb közösségeké? A másik alapprobléma, hogy a segítés önzetlenségét sokan kétségbe vonják. Valóban állhat mögötte számítás, de az adakozót vezetheti valamiféle megtorlástól való félelem is, esetleg a jelképes vagy pszichológiai jutalom vágya is. Nézzünk egy konkrét példát! Manapság szokás, hogy a jótékony adakozást adóleírással könnyítik, s eközben az adakozó nevét is megörökítik. Egyszerre nyújtanak tehát szimbolikus és valóságos jutalmat a gesztusért. Ez akkor most önzés vagy számítás? Nem a döntés hátterében álló szándékokat kell elemezni, hanem örülni a támogatásnak? A harmadik probléma a függőséget teremtő érzés. A viszonzást nem váró segítség mindig magában rejti azt a lehetőséget, hogy a segítséget nyújtó és a megsegített között egyenlőtlen viszony, leköteleződés jön létre. A függőség elkerülése érdekében a modern társadalmak a személyes segítést igyekeztek személytelenebb, jogilag szabályozott állami segítséggel, például menhelyek fenntartásával vagy az egyenlők csoportjain belül szerveződő önsegéllyel kiváltani. Ez persze nem jelenti azt, hogy a filantróp, altruisztikus vagy karitatív megnyilvánulásoknak nincs helyük. Ezek nélkül sivárabb lenne a világ és sokan nem kapnák meg a szükséges segítséget.
A szolidaritás több szinten is működhet. A legalsó a család, ezt nevezzük mikroszintnek. A második, a makroszint a legsokszínűbb, hiszen a kisebb-nagyobb helyi közösségektől az állami keretig minden ide tartozik. Erre példa lehet a társadalombiztosítás rendszere. A harmadik a globális szint, ahol a nemzetek közötti szolidaritás érvényesülhetne.
Sokan úgy gondolják, hogy a modern világban túl kevés van szolidaritásból vagy önzetlen segítségből. A híreket figyelő vagy mindennapi környezetét figyelmesen vizsgáló embernek gyakran van olyan érzése, hogy sem a nemzeteken belüli, sem a nemzetek közötti szolidaritás nem megfelelő. Az tagadhatatlan, hogy a mai modern piaci társadalom fő mozgatórugója és értéke a verseny, az individuális sikert célzó versengés. Ez pedig alapvetően mond ellent a szolidaritás elvének. A kép szerencsére ennyire azért nem fekete-fehér…