Kosztolányi Dezső pályaképe, kései költészete

Ifjú nemzedék, hallgassátok meg az öregedő kortársat. Legyetek hálásak, hogy itt járt közöttünk – írta Karinthy Frigyes 1936-ban legjobb barátja, Kosztolányi Dezső emlékére. Korábban még viccelődtek, hogy ki ír majd nekrológot a másik számára. Kosztolányi 1933-tól volt rákos beteg, Karinthyt 1936-ban műtötték agydaganattal. Két évvel élte túl Kosztolányit. S hogy miért kell még ma is hálásnak lennie az ifjú nemzedéknek, hogy Kosztolányi itt élt és alkotott közöttünk? Ha másért nem, hát azért, mert megírta a Hajnali részegség című versét. 2011-ben, amikor több mint száz költőt megkérdeztek, hogy melyik a XX. század tíz legszebb magyar verse, a Hajnali részegség kapta a legtöbb szavazatot.
Kosztolányit Ady irodalmi írónak nevezte. Nem szánta dicséretnek. Kosztolányi első kötete, az 1907-ben megjelent Négy fal között verseiből még valóban hiányzott az élmény. Az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai című versciklusában azonban már megtalálta költészetének azt a témáját, amely kései verseinek is visszatérő motívuma lett. Az 1935-ben megjelent Számadás című kötet Kosztolányi összegyűjtött verseit és utolsó versciklusát tartalmazza. A Számadás című versciklusban az élet végességére döbbenő felnőtt összegzi életét. Kosztolányi korábbi látásmódja itt is jellemző: az élet legértékesebb szakaszának a gyermekkort tartja. Úgy véli, a felnőtt élete a valódi értékek elvesztésével jár. A halállal szembenéző felnőtt azonban Kosztolányi kései verseiben nem a kétségbeesés hangján szólal meg. E versek az élet mindenek feletti értékét és a közös emberi sorsba való sztoikus belenyugvást hirdetik. A kötet két legismertebb verse a Halotti beszéd és a Hajnali részegség.
A Halotti beszéd című vers legelső irodalmi szövegemlékünket, a Halotti Beszéd és könyörgést írja át. A beszélő a középkori liturgikus szöveg helyett hétköznapi, természetes hangon szólal meg: „Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.” A költemény belső szerkezete, a felütés és a zárlat megőrzi az eredeti szöveg felosztását. A Látjátok feleim félsor szó szerint, az utolsó versszak Édes barátaim megszólítása pedig módosítva evokálja, idézi fel, az eredeti szöveget. A vers követi a középkori mű felépítését is: a látványt példa követi, majd a tanulság levonása. Csakhogy míg a mintaként szolgáló szöveg a bibliai bűnbeesés történetével arra figyelmeztet, hogy a halál a bűn következménye, addig Kosztolányi verse nem az életet, hanem a halált tekinti megbocsáthatatlan bűnnek az élőkkel szemben. Míg a Halotti Beszéd minden ember közös sorsáról szól, Kosztolányi versében éppen az ember individualitása, megismételhetetlensége lesz hangsúlyos: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” A vers befejezése a végesség szempontjából tanúsítja az átlagos ember, az „akárki” életének egyszeriségét: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.” A vers tanulsága a hétköznapi ember kivételességének igazolása lesz. Sem a részvét, azaz a könny, sem a művészet, vagyis a szó, sem pedig a tudomány, vagyis a vegyszer sem támaszthat fel soha többé senkit.
A Hajnali részegség a hétköznapok világát és egy fölöttünk álló, transzcendens világot szembesít egymással. Előbbit a felnőtt, utóbbit a gyermeki lét jelképezi. A cím mindkét szava a megvilágosodásra, az illuminációra utal. A hétköznapi létet a vers a vaksággal és a bezártsággal azonosítja: „Az emberek feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek... Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec.” A bezártsággal szemben a hajnali, csillagos ég a gyermekkori boldogság világát idézi fel. Ez a nézőpontváltás döbbenti rá a lírai ént arra, hogy számot vessen az életével, amit idegenként, de mégiscsak vendégként töltött a földön. A vers végén a köszönet gesztusa ebből a felismerésből fakad.
Kosztolányi 1936-ban végleg elköszönt az élettől. A zöld tinta, amivel verseit írta, kiapadt. Ám műveit ránk, olvasókra hagyta, és ezért valóban hálásak lehetünk neki.