Ady Endre magyarság versei. Az Ugar-versek

Gondolkodtál már azon, mit jelent számodra a haza fogalma? Pusztán egy országot, ahol élünk vagy ennél mégiscsak többet? Hozzátartoznak-e a haza fogalmához a családunk, a barátaink? Hozzátartozik-e mindenki, aki itt él és magyarnak vallja magát, még ha nem is értünk velük mindenben egyet? Valószínűleg igen. Hiszen mindannyian egy nyelvet beszélünk: közös múltunk, kultúránk nyelvét, amelyet örökségként kaptunk. Nem mindegy, hogyan gazdálkodunk vele. De tudnod kell azt is, hogy amennyiben egy kultúra gőgösen bezárkózik magába, és elutasít mindent, ami új, halálra ítéli magát. A tradíció, a hagyomány nemcsak segítheti, de gátolhatja is a nemzeti haladást. Íróink közül sokan kényszerültek szembenézni Magyarországnak a nyugati kultúrához viszonyított megkésettségével, elmaradottságával. Janus Pannonius barbár, műveletlen tájnak nevezte a hazáját, amelynek a kultúráját ő akarta a verseivel felvirágoztatni. A nemzetféltés a magyar romantikus költészetben a nemzethalál víziójával párosult. Gondolj csak Vörösmarty Mihály Szózatára! Ez a nemzetféltő aggódás a romantika kora után sem szűnt meg teljesen.
Babits Mihály Ady Endrét nevezte az utolsó nemzeti költőnknek. Ady egész költészetét végigkíséri Az ős Kaján című versének egyik híres sora: „Mit ér az ember, ha magyar?” Rákosi Jenő, a korabeli konzervatív kritika képviselője értetlenül és ellenségesen utasította el ezt a kérdést. Adyt hazaárulással vádolták a magyarság versei miatt. Pedig Ady a reformkori költészet hagyományának kései folytatója volt. A Nekünk Mohács kell című versében Kölcsey Himnuszával ellentétben nem áldást kért Istentől a magyarságra, hanem sorscsapásokat: „Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta.” A magyar nemzet e vers üzenete szerint nem a dicső múltból, hanem a kudarcaiból tanul. Paradox módon csak a sorscsapások biztosítják a magyarság fennmaradását. A kortársak közül kevesen értették meg, hogy – Benedek Marcell szavaival élve – e fordított Himnusz nemzetostorozása valójában nemzetféltés.
Az 1906-os Új versek című kötetben Ady magyarság versei külön ciklusba gyűjtve jelentek meg A magyar Ugaron címmel. E versek a magyar tájköltészet hagyományát újították meg. A táj Ady verseiben nem természeti, hanem olyan kulturális környezetet jelent, amelyben a Petőfi által eszményített Alföld „halálszagú, bús magyar róna”, az elmaradottság szimbóluma lett. Ady a verseiben gyakran felvett messiásszereppel nemcsak a küzdelem iránti vágyat, hanem a küzdelem reménytelenségét is hangoztatta. A magyar Ugaron című versben az Ugar Magyarország metonimikus képe. Egyszerre jelent megművelésre váró, termékeny földet és magára hagyott, elvadult parlagot. A parlagiasság a műveletlenség szimbóluma, amely minden magasabb rendű életet megfojt maga körül. „Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar.” Az elvadult táj látványa a vers végén látomássá tágul: „S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett.” A „kacagó szél” kísérteties, hátborzongató képe véglegesíti a költői én hiábavalóság-érzését: itt minden a megújulásra irányuló törekvés kudarcra van ítélve.
Ady magyarság verseiben a lírai én és a külvilág között feloldhatatlan ellentét feszül. Az újítás vágya, a költői küldetéstudat ugyanúgy sorsszerű adottság, mint a környezet fojtogató elmaradottsága, ami magába foglalja a lírai én bukásának lehetőségét. A Tisza-parton című vers erről az elmaradottságról készít leltárt. Az Alföld Petőfi költészetéből ismert kulturális szimbólumai, a gémeskút, a malomalja, a fokos Adynál a civilizálatlanság és a brutalitás jelképeivé válnak: „Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek” Mindezekkel szemben Ady számára a költészet és a vele kapcsolatos szimbólumok jelentik a pozitív értéket: a Gangesz partja mint távoli, elérhetetlen szépség, és a lírai én szívének metaforája, a harangvirág.
Ady nem pusztán elutasítja a környezetét, de sorsközösséget is vállal az általa ostorozott magyarsággal. Későbbi forradalmi, majd kurucversei tovább gazdagítják magyarság versei tematikáját. Legutolsó verse pedig, az első világháború után íródott Üdvözlet a győzőnek a nemzetért való aggódás egyik legszebb lírai dokumentuma: „Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön, Ki, íme, száguldani akar.”
Ady magyarság versei létharcversek is: küzdelem a nemzet életben maradásáért. Ebben a küzdelemben a legalapvetőbb kérdést Ady Az ős Kaján című versében tette fel: „Mit ér az ember, ha magyar?”