Az egzisztencializmus filozófiája

A tudatodban különféle világok jelenhetnek meg. Elkezdhetsz vágyakozni egy ínycsiklandó étel láttán, vagy gondolkodhatsz egy bonyolult matematikai példa megoldásán, vagy egyszerűen csak kikapcsolsz, és pihensz valamilyen képzeletbeli homokos tengerparton. Minden egyes esetben kétféleképpen teheted ezt: úgy, hogy magától értetődőnek veszed az előtted megjelenő világot, illetve úgy, hogy tudod, mindez egyáltalán nem magától értetődő, mindez akár semmi lehetne.
Eredményez-e ez bármilyen különbséget, van-e jelentősége a semminek? Heidegger, a XX. század egyik legnagyobb német filozófusa szerint igen. Szerinte az ember alapvető létállapota az, hogy bele van vetve a világba, teszi a dolgát, működik, és nem döbben rá arra, hogy mindez akár semmi is lehetne. Ha így éli végig az életét, az olyan, mintha valójában meg sem született volna. Csak ismétli, követi mindenféle tét nélkül azokat a sémákat, amelyek bevettek. Ez az „akárkik” világa.
Hogyan lehet ebből kitörni? Talán te is szorongtál már valamikor. A szorongás nem olyan, mint a félelem, mert a félelemnek mindig van oka, és tudjuk, hogy mi az. Ilyen az, amikor valaki fél a kutyáktól vagy a magasságtól. A szorongásnak viszont nincs oka. A szorongás pont az az állapot, amikor megszűnik a világ magától értetődősége, megszűnnek a sémák és automatizmusok, megszűnik a világ otthonossága. A világ belehullik a semmibe. Az ember épp ekkor jöhet rá arra, hogy mekkora felelőssége is van a létével. Ekkor kezdhet el ténylegesen jelen lenni a világban, ekkor születik meg valójában, mert ennek következtében választja a maga világát.
Ha a tudatot a zseblámpa fénycsóvájához hasonlítjuk, akkor az az ember, aki akárkiként él, egy olyan fénycsóva, amely bekapcsolódott, és kész. Az az ember viszont, aki hiteles, vagyis autentikus emberi életet él, olyan, akinek az ujja a bekapcsoló gombon van, vagyis választja azt a világot, és tudja, hogy azt mindig a semmibe tartja bele. Felelősséget vállal érte. Mit jelent ez most és mindig? Hogy légy ténylegesen jelen a pillanatban, tudd, hogy nem magától értetődő, hogy van, vállalj érte felelősséget, ne hagyd, hogy csak megtörténjen veled!
Itt már hátradőlhetsz? Van életrecepted? Jean-Paul Sartre [zsán pól szártr], XX. századi francia filozófus szerint közelről sem. Mert mi vagy most? Próbáld meghatározni magad! És most próbáld újra, mert az előző meghatározásoddal már nem esel egybe. És kezdhetjük újra! Meghatározhatja-e magát az ember egyáltalán? Nézzünk két példát!
Vegyünk egy embert, egy szerencsejátékost. Ez az ember olyannyira függ a szenvedélyétől, hogy már teljesen csődbe jutott, és a családját is tönkretette. Elhatározza ezért, hogy soha többé nem fog játszani. Másnap mégis a rulettasztal mellett látjuk, bár nagyon kínlódik. Hogyan írható le ez az ember, miért vívódik? Talán azért, mert a józan esze harcba kezdett az érzelmeivel? Sartre szerint nem. Az ő szorongása azzal magyarázható, hogy a rulettasztal mellett állva már nem az, aki volt akkor, mikor eldöntötte, hogy nem fog játszani. Nem esik egybe vele.
Vegyünk egy másik embert, aki egy szakadék szélén sétál, és szédül. Miért szédül? Azért, mert attól fél, hogy leeshet és meghalhat, mert túl mély a szakadék? Nem. Sartre szerint azért szédül, mert nem tudja, hogy a következő pillanatban ő nem az az ember lesz-e, aki majd le akar ugrani.
A példák arra világítanak rá, hogy nem határozhatjuk meg, kik vagyunk. A múltunk nem határoz meg minket (ezt mutatta a szerencsejátékos példája), és nem határozhatjuk meg a jövőre nézve sem, kik vagyunk (ez a szakadék szélén szédülő ember példája). Nem esünk egybe sem a múltunkkal, sem a jövőnkkel, vagy más szavakkal, egy semmi választ el minket a múltunktól és a jövőnktől.
Mi következik ebből ránk nézve? Vállalnunk kell azt az emberi sorsot, hogy mindig meg akarjuk határozni magunkat, és ez sohasem sikerülhet. Minden pillanatunk két semmi szakadéka között tátong. Sartre szerint az az ember él autentikusan, aki ezt nem hazudja el maga elől, aki vállalja az ezzel járó felelősséget és szorongást. Ebből fakad a méltóságunk.
Az ember legfontosabb tulajdonsága a Heidegger és Sartre nyomdokain haladó egzisztencializmus szerint már nem a gondolkodás, mint a korábbi korszakokban, hanem sokkal inkább a szorongás. A szorongás pedig szorosan összefügg a semmivel, és a hitelesebb emberi élet kulcsát jelenti.