Katona József Bánk bánja

A vádlottak padján: Bánk bán. Vádolom hivatalos személy elleni erőszakos emberölés bűntettével és felségárulással. Mit tud felhozni a védelmében?
A Bánk bán című tragédia az Erdélyi Muzéum pályázatára született 1815-ben. Katona József vándormotívumra építette: II. András feleségének 1213-as meggyilkolása visszatérő irodalmi téma. Bonfini is utalt rá krónikájában. Katona azért választotta e középkori történetet, mert így allegorikusan saját kora sorsproblémáit tudta kifejezni: a Habsburg elnyomást.
A dráma világában megbomlott a harmónia, így indul a cselekmény. Gertrudis férje, Endre távollétében visszaél hatalmával. A magyar urak helyett saját meráni nemeseit juttatja pozíciókhoz. Az udvarban pedig dőzsölés folyik, míg a magyar nép nyomorog. A király távollétében az országért a nádor, Bánk bán felel. Ő az országot járva saját szemével látja a mély szegénységet.
A zendülő nemesek Petur vezetésével titokban hívják haza a nagyurat, hogy álljon az élükre. A visszatérő Bánk először hűségre inti a magyar urakat.
„Gertrudis éppen a király maga!”
„Jelszónk lészen Haza és Melinda! ”
Bánk ezt hallva cselekvésképtelenné válik a lelkében dúló vihar miatt. Fiatal hitvesét, Melindát Ottó, a királyné öccse ostromolja. Gertrudis egyik szavával inti, a másikkal biztatja romlott fivérét.
Ottó a várban lézengő német lovagtól, Biberachtól kap altató- és hevítőport. A ritter most is jutalom reményében nyújt segítséget. A János áldással Gertrudis altatót, Melinda hevítőt iszik. A királyné aludni tér, Melinda pedig akaratán kívül lesz Ottóé. Az ügyről értesülve Bánk szinte eszét veszti. Nem hallja meg Melinda fontos utalását:
„pokolbéli tűz ége csontjaimban, és a királyné aludni ment – álmos volt.
Bánk őrült beszédnek véli. Eltaszítja magától szerelmét, még kisfiát is megátkozza, amibe az asszony beleőrül. Ezért nem is bünteti meg Gertrudis, mikor magán kívül rágalmazza.
A zendülők jelszava rámutat a mű konfliktusára. A haza és Melinda is veszélyben. Bánkot mindkettőhöz „tündéri láncok” kötik. Ha védi a hazáját Gertrudisszal szemben, akkor hűtlen a királysághoz. Ez a közember, a nádor problematikája. Ha a családját kiszolgáltatja a királyné bosszúálló híveinek, az a magánemberé. Akkor is magánemberként cselekedne, ha Gertrudon mint kerítőnőn állna bosszút. A nádori szerep viszont kizárja a magánember érdekeit. Megállapíthatjuk, hogy a konfliktus nemcsak az egyes személyek között jön létre, hanem Bánk lelkében is. Önmagával áll konfliktusban. Ezért hezitál, indulatai ki-kitörnek belőle.
Bánk döntését az is nehezíti, hogy a csábítás ügyében korlátozottak az információi a királyné bűnösségét illetően. Általában jellemző, hogy a szereplők részinformációkkal rendelkeznek, és a vallomásaik hitelességében sem lehetünk biztosak. A mű első 4 felvonása jellemzően konfliktusos dráma. A szereplők tettváltása viszi előre a cselekményt. Ez főként Gertrúd és Bánk között megy végbe, de az alapellentétet további konfliktusok árnyalják.
A palotába lopni érkezik Tiborc. A hű jobbágy most panaszáradatban tárja fel a magyar parasztság nehéz sorsát a nádor előtt. A sérelmek egybevágnak Bánkéval. Sajátos párbeszédük, ahogy felváltva adnak hangot a saját mondandójuknak, inkább tűnik párhuzamos monológnak. A nagyúr a feleségét Tiborcra bízza. A végső tetthez immár megkapta a szükséges impulzust. Bánk a királynéhoz siet, hogy számon kérje rajta a haza helyzetét és Melinda elcsábítását. Az asszony tőrt ragad, de Bánk öli meg miközben kerítőnek nevezi.
„remeg a bosszúlló”
Jogos tett a haza miatt? Melinda miatti magánbosszú?
Ennek megítélése az 5. felvonás dolga. A hadjáratból visszatérő Endre hallgatja meg a tanúvallomásokat. A mű innentől középpontos dráma: cselekményben szegény, egy erkölcsi kérdés megítéléséről szól.
Az eleinte magabiztos Bánk szembesül tettének törvénytelenségével: a gyilkosság vádja alól a haza védelme sem menti fel. Végleg összeomlik halott felesége láttán, akit Ottó öletett meg. A büntetés számára irgalom lenne: lélekben már halott. A király belső konfliktusok árán mondja ki a végső szót:
„Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk – előbb esett el méltán a királyné!”