Radnóti Miklós eklogaköltészete

Ha Győr városában jársz, érdemes ellátogatnod a közelében lévő, Abda nevű kis településre. Ugyanis Abda határában ért véget az egyik legnagyobb tehetségű költőnk élete, akit a második világháború borzalmai kísértek végső útjára. Radnóti Miklóst 1940-től háromszor hívták be munkaszolgálatra. Utoljára 1944 májusában a német megszállást követően. A munkatábort nyár végén kiürítették, a foglyokat „erőltetett menetben” nyugat felé irányították. November elején Abda község határában a költőt 22 társával együtt agyonlőtték. Radnóti a munkatáborok ideje alatt is írt, naplót is vezetett. Az utolsó időszak írásait az úgynevezett Bori notesz őrizte meg, melyet Radnóti holttestének megtalálásakor, a költő zsebében fedeztek fel. Ez a kis füzet tartalmazza az embertelen munkatábor alatt írt verseket.
Radnóti 1909-ben született Budapesten. Születésekor azonban meghalt édesanyja és ikertestvére is. A költő a harmincéves korában írt Ikrek hava című önéletrajzi művében számolt be arról, hogy mennyire gyötörte az önvád emiatt. Az élet további szenvedéseket tartogatott számára, de végül képességeinek köszönhetően diplomát szerzett, később doktori fokozatot is. Szerelme, felesége és múzsája Gyarmati Fanni. Élénk szerepet vállalt a kor értelmiségi-irodalmi köreiben. Rendszeresen megjelentek versei a Nyugatban és más irodalmi lapban is. Előadásokat tartott, tanulmányokat, cikkeket is írt. Fordítási munkái is kimagaslóak voltak.
Költészetében felfedezhető egy eklogaciklus. Összesen 8 eklogát írt. Ebből a 6. nincs meg, vagy legalább is nem ekloga címmel. Az ekloga műfaja Vergiliustól ered. Radnóti fordított Vergiliustól, és kedvelte is az ókori római költőt. Az ekloga eredetileg pásztori költemény, ábrázolásmódja idilli, formája gyakran párbeszédes, metruma hexameter. Hasonlóképpen jelenik meg Radnótinál is ez a műfaj, a klasszikus latin szövegekre való rájátszásként. A különbség, hogy Radnótinál a személyes lét fenyegetettsége, az erőszak és a szenvedés is megjelenik. Tehát az idill és a tragikum együtt szólal meg ezekben a versekben. Nézzünk meg erre néhány példát!
Az Első ecloga 1938-ban született. A versben a Pásztor és a Költő beszélnek. A pásztor érdeklődik a világról, de a költő csak rossz és szomorú híreket tud mondani. Íme egy részlet:
„KÖLTŐ Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.”
A Második eclogában a Repülő és a Költő beszélnek. A repülő is szenvedi a háborút, mert szenved a bombázó szerepében. A Költő is szenved a háború miatt. Így szól a kiemelt részlet:
„REPÜLŐ […] De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
KÖLTŐ Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.”
A Harmadik eclogában az elkeseredettség fokozódik. Ez a vers már nem is párbeszédes. A költő meg-megszólítja pásztori múzsáját, és hangot ad elkeseredettségének, fájdalmainak, vágyainak.
„Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még? Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!”
A Negyedik eclogát szokták a legtöbbször kiemelni. Ebben a párbeszéd a Költő és a Hang között zajlik. A költő szabadságvágya szólal meg a versben, és az emberi lét tragikuma ellen tiltakozik. A Hang bíztatja, de a Költő úgy érzi, a rabságból csak a halál válthatja meg. Ez a gondolat válik meghatározóvá Radnóti utolsó korszakában.
„KÖLTŐ […] Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyü szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál. És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő; rab voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő. Szabad leszek, a föld feloldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört!”
A Hetedik ecloga az utolsó előtti a ciklusban. Szintén nem párbeszédes vers. Inkább egy gondolatfolyam versszakokra bontva. A láger borzalmait, az otthon iránti vágyat írja meg ebben a műben, s mindezt a végső elkeseredés hatja át.
„Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.”
A Nyolcadik ecloga a ciklus utolsó darabja, 1944 augusztusában keletkezett. Benne az ószövetségi Náhum prófétát idézi meg a költő. Ennek megfelelően archaizáló beszéd jellemzi. Ezen a ponton eleveníti fel Radnóti a váteszköltői hagyományt: „Próféták s költők dühe oly rokon” – mondja. A vers vége egy békés, emberhez méltóbb jövőbe tekint. De mit tehet addig a költő? Mit tehetett Radnóti? Az utolsó hetek kínszenvedései között is írt, míg végül 1944 novemberében meggyilkolták.