Csokonai Vitéz Mihály II.

Szerinted mi a sikeres élet záloga? A tehetség? A pénz? A kapcsolatok? Vajon mi az oka annak, hogy egy 7 nyelven tudó, művelt, bámulatos memóriával és számos tervvel rendelkező ember nyomorban halt meg? Holott már diákként kitűnő verseket írt, és kapcsolatban állt a kor nagyjaival. Talán saját kora nem tartott rá igényt? Vagy egyszerűen nem volt szerencséje? Zrínyi Miklós jelmondata szerint: „Sors bona, nihil aluid!” Jó szerencsét, semmi mást! – és aki saját bőrén tapasztalta mindennek a hiányát: Csokonai Vitéz Mihály. Ezt mi sem példázza jobban, mint az, hogy mindössze két alkotásának élhette meg a kiadását a 32 esztendősen elhunyt költő.
A vidám természetű poéta, ahogy magát a költő nevezi az 1793-as azonos című költeményében, a rokokó életöröm megéneklését választotta feladatául. 1795-ben kicsapták a kollégiumból, de ő mecénások után nézett. A Diétai Magyar Múzsa egyszemélyes hetilapja 11 számot élt meg, a börtönnel fenyegető kiadótól csak Széchényi Ferenc közbenjárása mentette meg. A Nyájas Múzsa című lapja pedig már csak terv maradt. De hogy csüggedhet az ember, ha megismeri a viszonzott szerelem ízét? Az 1797-es esztendő során találkozott Vajda Juliannával, akit verseiben Lillának nevezett. Joggal érezhette magát víg poétának. A boldogság című rokokó költeményében meg is jegyzi: „S ki boldogabb Vitéznél?” A rokokó Csokonai számára a szépség és a boldogság világát jelentette. Segített felülemelkedni a hétköznapi élet bajain. Boldogságfilozófiáját kifejező 21 alkotását Anakreoni dalok címen rendezte sajtó alá 1802-ben. A szerelem számára az aranykor boldogságát idézte. Korai szerelmes versei Laurához és Rózához szólnak, ám miután megismerte Juliannát, e női neveket Lillára javította a gáláns költő, és az alkotásokat a Lilla-dalok közé emelte.
Az 1803-as Tartózkodó kérelem is egy ilyen Lillára átköltött dal, a magyar rokokó és a stílusszintézis egyik csúcsteljesítménye. A vers miniatűr remekmű, alapmetaforája a szerelem és a tűz azonosítása, ezt fejti ki a költő. A tűz sebet ejt, ami fájdalommal jár, erre gyógyír Lilla szerelme. A lírai én bókokkal halmozza el szépséges kedvesét. Játékosság és erotika is megszólal a sorokban. A mű képi világa pedig hat az érzékszerveinkre. A rokokó jegyek mellett a szerkezet kidolgozottsága klasszicista műgondról vall. Szókincsében a népiességet érhetjük tetten: „tulipánt”, „szeretőd”.
Csokonai 1798-ban érezte meg igazán a társadalmi számkivetettséget: Lillát egy gazdag férfihoz adták. Eddigi boldogságfilozófiája összeomlott, és megszületett szerelmének verskoporsója A Reményhez címmel. Ebben a költeményben a megszemélyesített Reményt szólítja meg, de párbeszéd nem jön létre köztük, a vers címzettje szóra sem méltatja. A költemény klasszicista felépítmény, keretes szerkezetű: a megszólítás az első és az utolsó versszakban is elhangzik. A zárlatban a búcsú szavait olvashatjuk: „Bájoló, lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!” Búcsú ez mindentől, ami az emberi életnek értelmet és örömöt adhat.
Ezt követően írta meg 1798-ban Kisasszondon A Magánossághoz című elégiko-ódáját. Címzettje szintén allegorikus figura: a Magánosság istenasszonya. Különféle szerepeket rendel hozzá: Múzsa, ringató anya, csókra kész szerető, őszinte társ, őrzőangyal. A költemény tanulsága szerint a kifinomult lelkeknek valóságos mentsvár a magány a romlott társadalommal szemben. A szentimentalista lélek a természetbe vonul el, ahol édeni nyugalom várja.
1799-ben a komikum segítségével, a Dorottya című alkotásával próbált felülemelkedni a sorscsapásokon, amelyekben volt része bőven: öröklött tüdőbaja súlyosbodott, a házuk leégett, és hiába jelentkezett földmérőnek, könyvtárosnak vagy írnoknak, egyik próbálkozását sem koronázta siker. Filozófiai költeményét, a Halotti verseket, Rhédey Lajos gróf megcsonkítva adta ki a költő tudta nélkül, honoráriumként 100 forintot küldött neki. Csokonai fájdalmas öniróniával írja:
„Alázatosan köszönöm Nagyságodnak mint versificator (versifikátor) és […] egyéb kézművesek.”
„Vajha te csak egyszer említnél engemet” – szólt Vitéz az utókorról, rólunk, akik rá emlékeztünk. Végezetül a szerencse kapcsán ne feledd, az nem más, mint mikor a lehetőség felkészült emberre lel!