A felelősség kérdése

Az edzőnk azzal állított be, hogy a csapatból egy embertől meg kell válnunk – ha nem tesszük, az egyesület anyagi gondok miatt az egész csapatot szélnek ereszti. Három nap gondolkodási időt kaptunk, hogy felelős döntést hozzunk. Minden alkalmat megragadtunk, hogy jó tanácshoz jussunk, még az etikaórán is erre tereltük a szót.
Volt, aki azzal érvelt: felelősen dönteni egyet jelent megfelelni a kihívásnak, vagyis a másik fél érdekeit is figyelembe véve kell megoldani a problémákat. Ezt a kiindulópontot mindannyian elfogadtuk, hisz abban nem volt vita, hogy az ember közösségi lény, így mi magunk csak akkor lehetünk teljes értékűek, ha a másik félre is tekintettel vagyunk. Azt is beláttuk, hogy felelősen dönteni, döntéseinkért felelősséget vállalni csak akkor tudunk, ha mindezt szabadon tesszük. Ha külső vagy belső hatás kényszeríti ki tetteinket, ezekért nem vonhatnak bennünket felelősségre. Abban azonban komoly vita kerekedett, hogy felelősségünk kiterjed-e a tetteinkre is, vagy csak a szándék alapján dicsérhetünk, róhatunk meg valakit. A szándéketika szerint erkölcsi ítéleteink meghozatalakor csak abból indulhatunk ki, hogy milyen motivációk, szándékok vezéreltek. Ez persze megkérdőjelezi azt, hogy felelősséget kell-e vállalnom a cselekedeteim következményeiért. A következményetika szerint igen. Ám a következményekért számos olyan körülmény is okolható, amelyekkel szemben tehetetlen vagyok. Például megvolt bennem a jó szándék, hogy elmenjek az edzésre, de a hirtelen jött vihar megakadályozott ebben. Ennélfogva nem tehetek róla, hogy az adott napon nem edzettem. Végső soron arra a megállapításra jutottunk, hogy erkölcsileg azért lehetünk felelősek, hogy miként viszonyulunk egymáshoz.
Csapattársaim egy része feleslegesnek tartotta a további egyeztetést, azt javasolták, hogy döntsön mindenki a saját belátása szerint. Ezt a felvetést azonban gyorsan elvetettük, hiszen beláttuk, hogy most nem az individuális, hanem a kollektív felelősség kialakítása az igazi kihívás. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kollektivizmus álcája mögé kívántunk bújni, hogy személyes felelősségünket a közösségre, a csapatra igyekeztünk áthárítani. Mindenkinek magának is mérlegelnie kellett, de a végső döntést közösen kellett meghoznunk és felvállalnunk. Nem gondolhattunk csak magunkra, a jelenlegi csapatra, mivel az egyesületben már 75 éve létezik a csapat, s felelőtlen döntésünkkel nem szakíthattuk meg a nemes hagyományt.
Ennek jelentőségére Lili hívta fel a figyelmet, amikor arra hivatkozott, hogy „a Földet sem örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”. Azt javasolta, helyettesítsük be a Földet csapatra, és belátjuk, így már az utódainkért is felelősséggel tartozunk a döntés meghozatalakor. Géza azzal a kérdéssel vágott vissza Lilinek, hogy melyik megoldást tartaná elfogadhatónak: a mentőcsónak-, az űrhajómodellt vagy az „isteni adomány” modelljét? Eleinte nem értettük, de Lili nem várt sokat a válasszal: Az első szerint különböző mentőcsónakok hánykolódnak a viharos tengeren; a gazdag országok csónakjaiban kevés utas ül, a szegényeké viszont olyannyira túlzsúfolt, hogy néhányan ki is estek. Ők igyekeznek felkapaszkodni a gazdagok csónakjaiba, akik viszont igyekeznek megőrizni az előnyös pozíciójukat. Az űrhajómodell szerint mindenki egy zárt rendszeren belül van, és minden erőforrást a fennmaradásra kell fordítani, ez a közösség elemi érdeke és kötelessége. Ez megkívánja az igazságos elosztást és a mértéktartást. Az „isteni adomány” modellje szerint pedig javainkat azért kaptuk, hogy azt józanul és tisztességesen használjuk fel – hosszú távon gondoskodva és igazgatva – a ránk bízott erőforrásokat. Helyzetünket közvetlenül egyik hasonlat sem oldja meg, de beláttuk, hogy ha valaki megy, megmenti a kis világunkat.
Végül átbeszéltük a helyzetet, s így döntöttünk: a legkevésbé tehetséges játékos formálisan felajánlja távozását, de barátként továbbra is a csapat tagja marad. Mi magunk is meglepődtünk, hogy ez a válság a csapatot nem gyengítette meg, a barátság még szorosabbá vált közöttünk, mivel ezután még felelősebben viszonyultunk egymáshoz.