Téli olimpiai sportágak – északi sí

A téli sportokat jégen, illetve havon űzik. A havon űzött sportágakat, a síelés ágait két részre osztjuk: alpesi sí és északi sí. Az északi sí családjába tartozó ágak közös jellemzője, hogy nem hegyoldalon, a pálya lejtését kihasználva siklanak a versenyzők, hanem saját erőből, láb- és karmunkájukkal hajtják magukat előre.
Az északi sí versenyszámai közé tartozik a síugrás, a sífutás és a biatlon, vagyis a sílövészet. A sífutás és a síugrás kombinációjában, az északi összetettben is rendeznek versenyeket. Az első sífutóversenyeket Norvégiában rendezték, még a XVIII. században, Európa-szerte azonban csak az első világháborút követően vált ismertté a sífutás. Az 1924-ben a franciaországi Chamonix-ban megrendezésre kerülő első téli olimpián már két távval is szerepelt. A 18 és az 50 km-es távot egyaránt a norvég Thorleif Haug (ejtsd: tórlif haug) nyerte meg.
2002-re már 12 olimpiai versenyszám létezett. Mindkét nem számára rendeznek közép- és hosszútávot egyéniben (férfiaknál 15 és 50, nőknél 10 és 30 km-en), valamint 4 x 10 km-es váltót a férfiaknak és 4 x 5 km-es váltót a nőknek. A rövidebb távokon egyéni sprint- és üldözéses versenyek, illetve csapat-sprintversenyek szerepelnek a palettán.
Sífutás során kétfajta stílust alkalmaznak a versenyzők. A klasszikus stílusban a léceket folyamatosan párhuzamosan tartja a síző. A botokkal, illetve egyszerre egy láb egyenes irányú lendítésével hajtja magát. A versenyeken, a klasszikus stílust segítendő, a nyomokat előre kialakítják a pályákon. A szabadstílus során a lécek V alakot formálnak, a versenyzők korcsolyázó mozdulatokkal szereznek lendületet. A sprintszámoknál egyáltalán nincsenek vájatok, azaz a síelők akár az egész távot is megtehetik szabadstílusban. A sífutás koronázatlan királya a norvég Bjorn Daehlie (ejtsd: björn déli), aki 1992 és 1998 között nyolc aranyérmet szerzett, és ezzel minden idők második legsikeresebb téli olimpikonja. A síugrás szintén az 1924-es kezdetektől része az olimpiának. Norvégiából indult ez a sportág is. Mára a lesiklósánc végétől az optimális leérkezési pontig, az úgynevezett K pontig mért távolság alapján három ága alakult ki. A normálsáncnál ez a távolság nagyságrendileg 100, a nagysáncnál 130, a sírepülősáncnál 240 méter. A síugróversenyeken az elért távolság a legfontosabb cél, de a kivitelezést bírók pontozzák. Így ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy nem az nyeri a versenyt, aki a legmesszebbre repült. A síugrást 1985-ben forradalmasította a svéd Jan Boklöv, aki az addigi párhuzamos léctartás helyett V alakú léctartással ugrott a versenyeken. Az olimpiákon csak normál- és nagysáncon rendeznek versenyt, utóbbiban azonban csapatversenyt is. 2014-ben debütált a női szakág Szocsiban, normálsáncon. A síugrásban osztrák, német, finn és norvég dominanciáról beszélhetünk, a legsikeresebb olimpikon azonban egy svájci síugró. Simon Ammann (ejtsd: szimon) 2002-ben és 2010-ben is nyert mindkét sáncon, így egyedüli négyszeres olimpiai bajnokként áll az éremtáblázat élén. Az északi összetett verseny sífutásból és síugrásból áll. Legsikeresebb alakja a német Ulrich Wehling (ejtsd: ulrih véling), aki 1972-ben, 76-ban és 80-ban is megnyerte az egyetlen számot, az egyéni versenyt. A téli olimpián 1988 óta rendeznek a sportágban csapatversenyt, 2002 óta pedig sprintversenyt.
A biatlon vagy sílövészet 1960 óta szerepel a téli olimpiák programjában. A sífutók versenyzés közben, a távtól függő számú alkalommal állnak meg fekvő és álló testhelyzetből célba lőni légpuskájukkal. Pontatlan lövés esetén több száz méteres büntetőkört kell megtenniük. A sportág legnagyobb alakja a nyolcszoros olimpiai és tizennégyszeres világbajnok norvég Ole Einar Bjorndalen (ejtsd: ole ejnár björndálen), aki 2002-ben egyedülálló módon a téli olimpia mind a négy versenyszámában a dobogó legfelső fokára állhatott.