Atlétika – sportágtörténet

Az atléta szó jelentése sportoló. Már az ókorban mindenki, aki sportolt, szinte csak olyan testmozgást űzhetett, melyet ma az atlétika szó ölel fel. Az atlétika ugyanis a természetes mozgásformákat foglalja magába, úgymint a járás, futás, ugrás, dobás.
A sport XVIII-XIX. századi „újjáélesztésekor” a három alapsportág – vagyis az atlétika, úszás és torna – versenyeit követte a legnagyobb érdeklődés. Angliában volt példa először olyan fogadásos versenyekre, ahol pedesztriánok futottak-gyalogoltak előre meghatározott távokat. Az első hivatalos versenyeket is Angliában rendezték.
1850-ben került sor az első nyilvános versenyre. Az első nemzetközi versenyen 1895-ben az Egyesült Államok egyetemi csapata küzdött meg az Angolok válogatottjával futó-, ugró-, és dobószámokban. Az igazi áttörést azonban az atlétika történetében is az első Újkori olimpia jelentette. Az 1896-os athéni játékok sikerének híre az újságokon keresztül bejárta Európát és Amerikát. A sport és ezen belül az atlétika, valamennyi társadalmi réteg érdeklődésére szert tett. Magyarországon 1897-ben meg is alapították a Magyar Amatőr Atlétikai Szövetséget.
A következő kihívást a sportág szerteágazása jelentette. Szükség volt a versenyszámok egységes kialakítására, a rekordok hitelesítésére és regisztrálására, a versenyzési feltételek megalkotására és betartatására. Az 1912-es stockholmi olimpiai játékok ideje alatt megalakult a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség, az IAAF. Európában volt a legtöbb verseny és versenyző, ezért szükségesnek tűnt az európai szövetség létrehozása is. Erre végül 1932-ben került sor magyar kezdeményezésre. Két évvel később Rómában megrendezésre is került az első Európa-bajnokság.
A II. világháborút követő 1948-as sikeres londoni rendezés visszaadta a világégés után az emberek sportba vetett hitét is, így az atlétika is új lendületet kapott. A technika és a tudományok fejlődése korábban hihetetlennek tűnő rekordokat eredményezett, főként az ugró és dobó számokban. Legjellemzőbb példa a magasugrás esete. Az amerikai Fosbury volt az első, aki a lécnek hátat fordítva lendült a magasba az 1960-as években, és ezzel forradalmasította a magasugrást. A biztonságosabb földet érés miatt szükségessé vált ezután az ugrószivacs gyártás. Az egyre jobb minőségű műanyag borítású pályák, – az ún. rekortánok – és a kifinomult technikával gyártott sporteszközök és sportcipők új távlatokat nyitottak meg. Az orvostudomány fejlődése sajnos gyakran tiltott szerek használatát is magával hozta, melyek az egészségre károsak. Ezeket nevezzük egységesen doppingszereknek. Használatukat szigorúan tiltja és ellenőrzi is valamennyi szövetség. Az első doppingbotrány, amely rövid időre meg is rengette a sportág erkölcsi alapjait, az 1988-as szöuli olimpián robbant ki. Az olimpiai győztes kanadai világcsúcstartó Ben Johnson vérében anabolikus szteroidot találtak. A sportolót megfosztották összes érmétől és örökre eltiltották a versenyzéstől. Sajnos a 2004-es athéni olimpia számunkra is tartogatott hasonlóan kellemetlen példát Fazekas Róbert és Annus Adrián személyében, akik a versenyszámukat ugyan megnyerték, de elégtelen mintaadás miatti doppingvétség okán megfosztották őket aranyérmeiktől. Az eset után a sportágnak hosszú évekbe telt, hogy a közvélemény újra higgyen a versenyzők tisztaságában.
A doppingbotrányok ellenére azonban egyre nagyobb érdeklődés kíséri a versenyeket. A TV közvetítések nyomán az 1960-as évektől nézők milliói, ma már milliárdjai szurkolnak kedvenceiknek. A szponzori és reklámszerződések miatt az atlétika óriási üzletté is vált. Az emberfeletti teljesítmények okozta népszerűségnek anyagi sikeréből a média, a szövetségek és maguk a versenyzők is profitálnak. Nem volt ez mindig így. A nemzetközi szövetség ugyanis a II. világháború előtt nem engedélyezte a profi versenyzők indulását a világversenyeken. Így járt például Paavo Nurmi finn futó, akit minden idők egyik leghíresebb atlétájának tekint a szakma. A „repülő finn” 9 olimpiai aranyérmet nyert, de mivel 1931-ben egy versenyt követően pénzt vett át győztesként, az 1932-es los angelesi olimpián nem állhatott rajthoz. Az 1960-as évektől már ilyesmi nem történhetett. A legjobb versenyzők az olimpiákon, és a bajnokságokon, illetve a különböző meghívásos versenyeken egyaránt rajthoz állhatnak.