A nyelvi változás

Talán, ha egyszer feltalálják az időgépet, akkor visszautazhatunk 2500 évet, meglátogatni őseinket. Vajon megértenénk-e egymás beszédét?
A nyelvek alapvető tulajdonsága a változandóság. Fő oka, hogy a nyelvet a szabályszerűségektől eltekintve mindenki másképp használja. Az eltérő nyelvhasználat oka lehet az életkor, az iskolázottság vagy a származás. A nyelv eleve változatok sokaságaként létezik, a változások ezekből indulnak ki.
Még a 2500-3000 évvel ezelőtti ősmagyar nyelvben is feltételezhető több nyelvjárás, egy susogó és egy sziszegő. Ezt mutatják az olyan régi szavak, amelyek s-es és sz-es alakban is léteztek: uraság - ország, senyved - szenved, sörény - szőr.
A nyelvet kétféleképpen vizsgálhatjuk: szinkrón és diakrón módon. A szinkrón egyidejűséget jelent, például egy szinkronizált filmnél a magyar hang egyidejű a szereplő szájmozgásával. A diakrón pedig időbeli egymásutániságot jelent, ahogy a diavetítésnél is időben egymást követik a képek. A szinkrón szemléletnél a nyelv pillanatnyi állapotát állandónak tekintjük, és úgy elemezzük. Diakrón szemlélettel a különböző időpillanatok nyelvállapotát hasonlítjuk össze. A különbség hasonlít az állókép és a mozgókép, tehát egy fénykép és egy film közötti különbségre. Az előbbinél egy pillanatképet tanulmányozhatunk alaposan, a másodiknál pedig a folyamatot látjuk. A nyelvek vizsgálatakor a szinkrón vizsgálatot leíró nyelvészetnek nevezzük. Te ezt nyelvtanként ismerheted, és megtanulhatod belőle a most használt nyelv működését, a jellemző elemeket és szabályokat. A diakrón vizsgálat, azaz a történeti nyelvészet vagy nyelvtörténet, a nyelv időbeli változásáról számol be. A két különböző szempontra jó példa a magyar nyelvben a szótövek alakulása toldalékoláskor. Ha a ház szóra a -k többesszám-jelet illesztjük, belép a kettő közé egy a, a kéz esetében pedig egy e. Az előbbi mély hangrendű, az utóbbi magas. Ezt az elemet szinkrón szempontból kötőhangzónak nevezhetjük. Diakrón szempontból már tővéghangzónak hívják, mert e szavak eredetileg magánhangzóra végződtek, így: házá, keze. A tővéghangzók az ómagyar korban koptak le a szavak végéről, de a toldalékolt alakokban máig megmaradtak. A kétféle magyarázat nem mond ellent egymásnak, csak előbbi a nyelvi jelenségek állandóságát, utóbbi a változását hangsúlyozza.
A nyelvnek minden eleme változhat. Egyes elemei könnyebben és gyorsabban változnak, mások hosszú ideig állandóak maradnak. A legváltozandóbb a szókészlet: a kultúra és a technika változásai új szavakat igényelnek és régieket tesznek feleslegessé. Ma kevésbé emlegetünk dézsmát, úriszéket vagy vicispánt, de szólunk jövedelemadóról, közigazgatásról és falugondnokról. A szókészlet változása gyors, például a magnó, magnószalag, magnókazetta szó a technikai eszköz feltalálásával és fejlődésével jelent meg, és évtizedekig mindennapos kifejezés volt. Ma pedig az elavult eszközökkel együtt ezek a szavak is a pincében porosodnak. Persze a technikától függetlenül is változhat a szókészlet. Sokáig a húny igéből származó húgy szót is használták csillag jelentésben, egészen addig, amíg a XVI. században a csillag szó végleg ki nem szorította. Máskor csak a jelentés alakul át: az asszony szavunk iráni eredetű, kezdetben fejedelemasszonyt, úrnőt jelentett, majd ez lefokozódott a nő, férjes nő jelentésre.
A szókincsen belül az ősi elemekből álló alapszókincs jobban ellenáll a változásnak, a kéz és a fej, az él és a hal, a kettő és a három szavaink évezredek óta használatban vannak. A nyelv nyelvtana is tartósabb, de rugalmasan alakul. Az ikes igék ragozása hasonlóvá válik a többi igéhez, gyakrabban halljuk az eszek, iszok változatot, mint az eredeti eszem, iszom alakot. A beszélt nyelvben a -ban, -ben rag helyett a -ba, -be sem ritka, így például gyakori a „boltba voltunk”.
Mivel a nyelv elsősorban a beszédben él, a legátfogóbb változás a beszédhangokat érinti. A nyelvek rokonságát és a nyelv történetét a hangváltozásokra építi a nyelvtudomány. A hangrendszer lassan változik, de több száz vagy több ezer év alatt a szavak hangalakja már jelentősen átalakul. Így ha találkozhatnánk is őseinkkel, egymás szavainak jelentős részét nem értenénk meg, a mégis közöseket pedig egész egyszerűen nem, vagy alig ismernénk fel.